Jó dolog egyedül lakni!

Van az Indexen egy klassz cikk arról, hogy milyen egyedül lakni, jó doldog-e vagy éppen nem buli. Tíz ok amiért jó vagy rossz. Itt a cikk.
Azt hiszem erről regényeket tudnék írni, hisz éppen most fejeztem be egy három éves kapcsolatot, mégpedíg úgy, hogy alig vártam az egyedüllét minden élvezhető és kellemetlenégét. Éppen elegem lett – de nagyon – a társas életből, annak minden formájából. (nem mondom, a reggeli állandó punci és cici hiányzik, de én mondom nem minden és az ember nem gondolkodhat folyton a farkával!) S hogy ilyen könnyedén lépek túl a három éves kapcsolaton, az is jelent valamit, éppen arról, hogy mennyire nem kívántam már a társas életet és hogy mennyire egyedül akartam már lenni, mint most.

SZABADSÁG. Mindenek előtt a szabadság az ami az egyedül lakást fantasztikussá teszi.
A MAGAM URA VAGYOK. Senki sem dumál bele, mikor mit és hol csinálok és hogyan. Mindig azt teszem amikor éppen kedvem van azt megtenni. Nem tartozom beszámolóval, elszámolással senkinek. Abból a kérdésből lett elegem, hogy: mikor végzel, mikor leszel velem? túl vagyok egy hajtós napon és otthon mi vár? a kötelező beszélgetések, körök futtatása mit, miért és mikor csináltam és mi mikor mit fogunk csinálni. semmit. kukán akarok ülni otthon ha ahhoz van kedvem…

Egyik pont arról szól, hogy egyedül eltunyul az ember.. igen aki egyébként is eltunyul az igen, de akiben ilyen hajlandóság nincs az nem fog eltunyulni, még akkor is igényes marad maga és környezete iránt, ha egyedül marad és nem kell minden pillanatban konrtoll alatt megfelelni a másiknak folyton…
Szeretke egyedül lenni … élvezem

Vajon mi a helyes gondolat?

most a nyomott agyammal azon morfondírozom, szabad-e a múltban (mikor még én nem voltam) történtek miatt büntetnem bárkit is? – szabad-e neheztelni olyan tettekért ami ismeretlenül történtek és csak őszintesége miatt szereztem tudomást róla… milyen módon hat ki a múltban történt eset a mára? -érzem e hatását?
a választ önmagamban kell keresnem…
történt valami a nem is oly múltban, mikor még én nem voltam, olyan cselekedet, amit én erkölcsileg nem tudok elfogadni. tulajdonképpen semmi közöm hozzá. de tudok róla… persze, mindenképpen minősíti őt a múltbéli cselekedete! csak hogy nem így ismertem, meg… idegen tőle az ilyesmi, legalább is én így érzem.. ő nagyon szépen feldolgozta, különválasztja azt, mit miért tett… csak ennyi?
igen, azt hiszem helyesen teszi, csak ennyi… a jelen érzései a fontosak, az a fontos ami most van… s hogy mi volt mikor én még nem voltam? nem baj ha tudok róla, mindannyan változunk és életünk során teszünk olyan dolgokat is, amelyekre nem igazán vagyunk büszkék a későbbiekben…
s most ítéljem el e miatt? vessem meg? nem, hiszem hogy helyes lenne, bár még azt sem tudom, hogy mi a helyes cselekedet, gondolat ebben az esetben…

Elképzeltem, ahogy a …

Elképzeltem, ahogy a beszari számítók megköszöntik a sárkányt… mert megköszöntik, mert beszarik és képmutatók. Szidják mint a bokrot de félelmükben kinyalják a seggét… és ők az én munkatársaim… s a két err jegyében, a sárkány megjegyez… évek múltán is tudni fogja ki mivel és hogyan nem… esetleg… de én nem. Tüntetőleg maradtam távol a kollektív seggnyalástól, nem bírja a gyomrom. Meg a derekam is egyenes, még… Krisztával pedig véletlenül kétszer összefutottam. Mindkétszer az Interspárban. Hiába az Interspár egy jó hely. Krisztákkal lehet ott találkozni, különösen mikor az ember nem is számít rá. Persze nem a térdelőkriszti volt az és nem is a zavarodott elméjű hákriszta, aki évek óta olyan szekér után fut amelyik biztosan nem veszi fel. De ez nem érdekes immár, hanem az, hogy szomorú volt és szerintem kicsit csalódott is. Megszenvedte a válást és most sem boldog. Nem működik igazán az új partner. Mert az új partnerek már csak amolyan pót, pót akármik. Amikor az igazi oda van… de ki tudja mikor melyik és ki az igazi. Lehet hogy nincs is, miért lenne.. miért ne lenne? ha már oly fenemód optimista fazon vagyok… Hol van az előírva, hogy kell lennie. Talán az ember csak kinevezi az aktuálist amolyan megnyugtatásképpen. Hogy ne maradjon nyitott a kérdés. S ahogy fekszik a fűben, arccal lefelé, mondtam is neki: a vesztedbe futsz… Nagyon megijedtem mikor elvágódott. Néztem nem vérzik e az orra, de nem. Szerencse. Hogy tudott így elvágódni… nem is értem. Pedig nem ivott vörösbort, mint én. Mert én igen. Nem is keveset, de most kell. Jó hogy van. Adtam vért és kell az utánpótlás. Hiába ittam annyi unicumot tegnap este. A sört meg nem bírtam. Olyan nevetséges! Képtelen voltam egy fél literes dobozos sört meginni az este. S mivel éreztem, hogy így nem fogok berúgni, szorgalmaztam még több unicum elfogyasztását. (hogy én hogy tudok undorodni az unicum utóízétől! nagyon finom, de szinte undorodom tőle, annyira jó… ciki szerintem… Aztán lassan leragadt a szemem. Néztem még kicsit valami endékás tornászfilmet és aztán eltettem magamat holnapra… bár kicsit finoman fogalmaztam, mert az nem amolyan sima eltevés volt, mint általában. Nem. Belezuhantam néhányszor és már csak a mit tudom én mi volt az ami segített. Azt hiszem elveszítettem az eszméletemet.

Egy mondatban

Nem lehet családi kiadásom, hisz nincsen családom!

Reggeli helyett 4

Kinyitottam a szemem s reménykedtem, hogy az egészet kialudtam és most tiszta lappal indulok.
Minden más, semmi sem bonyolult és úgy van ahogy régen. De nem. Sorra törtek rám a gondolatok, pillanatok alatt kirajzolódott előttem a jelen szomorúsága. Kicsit csalódott lettem.
Van olyan alvás ami tisztít?

Esti merengésem – Olvasni jó

Este elüldögéltem a főtéren kicsit (bringázás után) s elnézegettem a fiatalokat, akik a szabadidejüket töltögették éppen ugyan ott. Ültek a padokon a főutca felé fordulva és megnéztek minden elhaladó autót….nem szóltak egymáshoz, csak nagy ritkán… tartalmas program, mit mondjak.
Amikor én ennyi idős voltam mint ők, akkor épp Dosztojevszkij-t olvastam. Az összes művét elolvastam. Minden nagy regényt, novellát, ami csak megjelent tőle. Aztán mikor befejeztem, Tolsztoj került sorra. Heteken keresztül olvastam könyveit. Elvarázsoltak ezek a regények. Annyira azonosulni tudtam a félkegyelművel és a többiekkel, hogy sokszor azon kaptam magam, hogy a környezetem próbálom megfeleltetni a regényekben olvasottakkal…

Mostanában nem olvasnak a fiatalok. Nem sikk egy könyvről beszélgetni, nincs is affinitásuk hozzá. Nem tudnak olyan miliőt teremteni a környezetükben ami ahhoz kell, hogy egy szép regényt befogadhasson a lelkük. Csak a számítógép, internet, filmek és a játékok. Ez van. Olyanról, hogy katarzisélmény, talán csak hallomásból tudnak, de sajnos megtapasztalni semmi esélyük és ez nagy baj, mert a lelkükből és a személyiségükből látványosan hiányzik majd és képtelenek lesznek a szép romantikus udvarlásra… (vers, finom szavak…)
Ide vonatkozóan van egy viccem:
A discoban fiú a lányhoz.
- Gyüssz táncóni?
- Nem.
- Iszó kólát?
- Nem.
- Na mi van mingyá baszni akarsz?

Megfáradt reggel

Kissé befáradtam.
Még írni sem bírok, alig találom a megfelelő betűt…
Kavarog bennem mindenféle dolog… a most mosódik bele a múltba, a jelen azonosul a jövővel… miközben csak jár az agyam, jár…  basszus ennyit agonizálni!
Komolyan mondom, így nem lehet élni! Annyit gyötröm magam, filózok, görcsölök, hogy már nem is tudom mikor volt bennem egy tiszta gondolat. Olyan is van, mikor le kell, hogy álljak, mert érzem a fejem csordultig van és képtelen vagyok lépni. Arra nincs energiám, hogy menjek az utcán… lépést tartsak.
Vajon mindenki ennyit agonizál? mindenen? és mindenkor?
Nem hiszem. S nekem sem kellene.
A legjobban alakul minden, az élet ajándékoz rendesen s én elfogadom örömmel…

Tisztán és Reggeli

Azt hiszem tisztába kell tennem a gondolataimat, eldönteni, mi a fontos és mi nem. Élni a helyzetemből adódó lehetőséggel s nem görcsölni. A múlt még nem zárult le, legalább is a lelkemben, nem. A jövő pedig nélkülem is elkezdődött (ill. ha nem megyek vele, a jövő nélkülem is meg van köszöni szépen) s jó volna aktívan és pozitívan részese lenni. Nem kell aggodalmaskodni és önsajnálattal pusztítani magam és ezáltal ellehetetleníteni a lehetőségeket. – Ha meglátom, felismerem – addig kár erőlködni, izzadni és depizni bármi miatt is. A múltból tanulni kell. Még nincs vége, minden elevenen él a lelkemben és ezen rágódom még kicsit, kiszívom belőle azt a tapasztalati tudást, amit csak lehet és aztán tovább lépek. Csak ne lenne oly fájdalmas művelet ez az egész…
Hiba belekapaszkodni minden kis apró  élet adta lehetőségbe. Szétforgácsolja az energiáimat és néha azt sem tudom hol áll a fejem, szívem. Már régóta próbálkozom az életem egyszerűsítésésvel, de úgy látszik, ez egy olyan feladat, amely erősen meghaladja a képességeimet. Valahogy koncentrálnom kellene a szertefoszlott életem az álmaimmal együtt.  Akkor lenne nagyobb esélyem a minden tekintetben  nyugodt és kiegyensúlyozott, harmonikus életre…
(most könnybe lábadt a szemem, oly szépen megfogalmaztam azt amiről tulajdonképpen már a válásom óta lecsúsztam… De én optimista vagyok, megrögzött optimista.)

Reggeli gondolatok

Végre ismét napsütéses reggelre ébredtem.
Vivaldi.
Persze az első dolog ami ébredéskor az eszembe jutott, N. volt…
Gondolom még jó darabig így lesz, ezért különösen nem szomorkodom miatta. Tudomásul vettem a megváltoztathatatlant és előre nézek… élek szerencsére, nem olyan borzasztó a helyzet mint amikor a pánikomban gondoltam. Valóban nagy igazság, hogy nem azért kell bánkódni, hogy végetért, hanem annak kell örülni, hogy megtörtént, ha már egyszer a dolgoknak így kell lenniük. És ha erre gondolok, akkor valóban jól érzem magam, de ha arra gondolok, mit veszítettem, akkor most azonnal beleverem a fejem a falba…

Csak pozitívan 5

“Ha veszteség ért, tudd: ennyibe került a nyugalom.” (Tatiosz)