Légy ostoba – megint

újra és újra ízlelgetem e verset s azon gonolkodom, minden jól van e így, ahogy van?
József Attila – Légy ostoba

eljön e az az idő, mikor felfedezzük életünk lényegét, jól tettük e azt amit tettünk akkor amikor megtettük? – és nem kellett volna másképp cselekedni?
kire v. mire hallgattál akkor? egyáltalán hallgattál valakire? de miért is kellett volna?
és én most úgy teszek ahogy nekem jó?
s ez esetleg a végső lehetőség vagy csak egy állomás és tovább – tovább – a végtelenbe…

nincs kétségem, visszaforgatni az időt nem teszem
ez van és így lesz

A szerelem olykor… reloaded 2.

Napra nem pontosan, de három évvel ezelőtt egy Ladányi verssel vigasztaltam magam…
http://ujelet.wordpress.com/2008/03/05/vers-ladanyi-mihaly/

szép vers a szerelemről… örök vers ez, mert mindig van aki éppen az elmúló szerelem után néz szomorú szemekkel és miután örömködött kicsit, máris egy új lehetőség után kutat… ilyenek vagyunk.. azt nemtom jó e ez nekünk, de az élet nem unalmas az biztos!

a felsőbbrendűhöz

lenyom mindenkit a cémakszal
vastag, jólvasalt karórája megcsillan
a visszapillantótükör élén
egyenlőek vagyunk akkor
mikor gatyátletolva ülünk a vécén

Ady Endre – Szomorú hitvallás magamhoz

Szomorú hitvallás magamhoz

Pók, pók, kerge pók, én,
Ki nem tudom befonni magam
S ki nem tudhatok kiszállni sem
Szilajan.

Mint magamat, úgy sajnálni,
Csak mást volna szép,
Üres fazék
A lelkem s nem elég a könnyem.

Sohse voltak a pillanatok
Ilyen szörnyü évek
S hogy vagyok:
E bűnöm még így nem utáltam.

És sohse volt e rettenet,
Hogy utált magamat kell becéznem
S így biztatnom:
Hiszek neked.

(nem is tudom miért e vers jött ide elém… csak kutatgattam a félig megírt jegyzetek közt és ez valahogy előre tolakodott… aztán elolvastam, valamicske rokon érzést véltem felfedezni a jelen hangulatom és e vers hangulata közt… ezért van itt.. és most.
szomorkás a hangulatom, kicsit meg is fáztam a napokban, játszottam a lányommal, nagyokat fogócskáztunk … elfáradtam és mivel már a napokban bújkált bennem a megfázás, hát most felülkerekedett… nyomi vagyok na!) és persze írok, mert amikor nyomi vagyok, akkor nagyon írhatnékom van

József Attila: Légy ostoba

Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.

Légy ostoba. A jóság és a béke
csak ostobaság. Ami rend lehet,
majd így ülepszik le szíved felett,
mint medrében a folyó söpredéke.

Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
Légy oly ostoba, mint majd a halál.

Nem lehet soha nem igaz szavad -
jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál.

József Attila: Majd megöregszel

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, – azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz: s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifju képed. Hozzá motyogod:
“Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem.”

“Mit is tehettem volna?” – kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tünődik, nem a vágy,
a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.

1936. okt. – nov.

József Attila: Nagyon fáj

Kivül-belõl
leselkedõ halál elõl
(mint lukba megriadt egérke)amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettõs teher
s kettõs kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végzõ vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nõ, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élõk közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgõ csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemõ
is szenvedi, ha szül a nõ.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegõdik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, õ ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hû ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nõk, terhetek
viselõk, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nõ miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belõl
menekülõ élõ elõl
a legutolsó menedéket.

1936. október-november

Ady Endre – Eldönti a sors

Eldönti a sors

Rossz vagy, vagy jó vagy?
Nem születtem én kitalálónak
S nem is születtem rossznak vagy jónak,
De kedves, gyűlölt
Hiábavalónak.

Akarsz maradni?
Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,
Igérni tudok és megfogadni,
De beváltani?
Inkább elszaladni.

Téged szeretlek,
Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:
Két ember s mind a kettő bolondos.
Mi lesz velünk, majd eldönti talán
A Sors, e bölcs, gondos.

Imádság háború után – Ady Endre

Uram, háboruból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szivem
S nincs, mi nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szivemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Gyakran eszembe jut ez a vers, régi nagy kedvencem… s hogy miért jut eszembe oly gyakran? talán mert amikor veszteség ér, szomorú vagyok valamiért vagy csak az általános depim garázdálkodik lelkemen, ezt a verset dúdolgatom… igen mert úgy ismertem meg, hogy a régi Kormorán együttes énekelte egy csodaszép szöveghez illő dalban ezt a verset és úgy maradt meg a fejemben…
belinkeltem volna a youtube-ról, de nem találtam meg…

Ülünk egymás mellett – József Attila

Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.
- Mért kell a csüggedtnek búsan – mégis élni? -
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.

Vándordal – Ladányi Mihály

mikor belépsz a házba eltaposod
az összes erre-kószált
asszony lábnyomát

mindennap éjfélutánig várlak
éjfél után szél zörgeti az ajtót

az ember nem gitár
attól is megpendül éjelente
hogy nem talál rá a kezedre

*

kinyújtott kezemre akadtál
pedig csak árván hadonásztam

ha most riadtan elszaladnál
kivénhedt útonálló lennék
kit megríkat nyomorúsága

az kell hogy kifoszthassalak
és miattad bezárjanak
valami boldogabb halálba

Mese – Ladányi Mihály

Legelõször a manók bújtak el
az est füvébe, a manók legelõbb.

aztán tündér-hugaim hagytak el
éjfél után, de még hajnal elõtt.

A boszorkány felsöpörgette a
sárkány barlangját, s õ is elveszett.

Az álmok zavaros vadvizein most
nappalaim lidércfénye remeg.

Magamhoz – Pilinszky János

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

Monolog – Cica-Mica verse

Attól tartok megörülök

Attól tartok széthasadok

Millió-egy darabba fogok hullani

Talán akkor foglak elérni.

Beteg vagyok, és fázom

Hiába a múltat fogom

Körülvesznek a lángok

De én csak egyet várok

Csak a hitemet, csak azt hagyd meg nekem

Amíg az van, történhet bármi velem.

Csak a hitemet benned és bennem

Hogy egyszer majd fogod a kezem.

Dühit a tehetetlenségem,

Dühit a vágy mi éget,

Dühit, hogy érzek és szeretek

Dühit, hogy bennem létezel!

Tudom, hogy ég és föld

A nagyvilág Én és Te között,

Én mégis, mégis vágyom,

Az érintésed szomjazom.

(2008.05.22. 13:59)

Cica-Mica verse pár nap eltéréssel született, mint ahogy én szenvedtem hasonlóképpen a szakítás után.
Csak prózában siránkoztam nap mint nap, de ő írt egy verset, melyben benne van minden akkori fájdalmam. Ezért idézem, természetesen Cica-Mica engedélyével…

Csöndes, tiszta vers – Kosztolányi Dezső

Secret silence

Nincs semmim… Így megyek magamban -
tip-top – szelíden, csendesen.
S ha éjjel bántanak a rablók,
kitárom két üres kezem.

A rablók sírnak velem együtt,
olyan-olyan szegény vagyok,
mint kisded első fürdetőjén
és mint a teknőn a halott.

De tart a föld. Ez az enyém még,
feszül az ég fejem felett
s kitárom az örök egeknek
örök mezítelen testemet.

Örök szerelem – Reviczky Gyula

Örök szerelem

Régi szeretőm vagy! Már mi régen
Megöleltük egymást számtalanszor.
Egyszer élünk minden ezer évben,
Férfi vagyok én s te mindig asszony.
Te enyém vagy, én tied vagyok,
S ha te meghalsz, én is meghalok.

S ha aludni tértünk, sírba dőlve,
Akkor is találkozunk mi ujra.
(Áldott az a szél, áldott örökre,
Mely a mi porunkat összefújja!)
Ott is szerelemrül álmodunk,
Ott is együvé kerül porunk.

Egymásé vagyunk örökre, bárha
Száz alakot, száz helyet cseréltünk.
Suttogunk forró szerelmi lázba’,
Hol bolyongtunk, mik voltunk, hogy éltünk!
Változandó minden idelenn,
Csak a mi szerelmünk végtelen.

És ha újra kezdjük a bolyongást,
S szél, vihar, hab és felhő ragadnak;
Hamvainkat száz alakba’ folyvást
Együtt viszi, söpri szél, vihar, hab.
Legyen élet vagy legyen halál,
Minket örök hűségben talál.

Igy töltöttünk már mi miljom évet.
Ha te rózsa voltál, én a harmat.
Gerliczének én voltam a fészked;
Hullám voltál s én a hattyu rajtad.
A szivárvány egyik fele én
S te a másik, fent az ég ivén!

Bízva nézek a halál elébe:
Mert szivünk nem veszti el szerelmét.
Hamvam’ a te hamvad közelébe
Fogja vonni boldog, édes emlék.
Együtt élünk és együtt veszünk
S porladozva is ölelkezünk.

Hervadás, halál, mulás regéi,
Nem hiszek én bennetek! Hiába,
Szerelmünket ez a sors nem éri;
Nincsen annak vége, nincs halála.
Időt az nem ismer; kezdete
Sose volt és nem lesz vége se.

Dobogó szivem minden paránya,
Mely a míg élt, tiszta lánggal égett;
Századokról századokra szállva,
Nem szeret mást, senki mást, csak téged!
Te vagy üdve, vágya, mindene.
Örök álma, örök élete.

Mit tünődöl? Ki tanítna félni!
Ezer évben, ezer változatban
El nem hagytuk egymást soha még mi,
Mert a mi szerelmünk halhatatlan.
Együtt porladoznak szíveink,
Míg lejár az ezer év megint…

Van ilyen – Pilinszky János

Cseléd akartam lenni. Van ilyen.
Teríteni és leszedni az asztalt.
Ahogy az áldozat föllépked
és a hóhér lejön a dobogóról.

Most az emelvény fokai között
betűz a nap, és ugyanaz a nap,
mintha senkit se vittek volna fel,
ki nem jött vissza. Csönd akartam lenni
és dobogó. Lépcső közé szorult világ.
Senki és semmi. Hétvégi remény.

Meddő órán – Tóth Árpád

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

Probléma – az első

*Ignotus – Akarom* című versét küldtem el neki, hogy örüljön…és ezt a választ kaptam …
” juj, de szép! Majd elmentem és kinyomtatom! Nagyon
tetszik… Majd ha lesz otthon netünk, akkor én is fogok egy csomó verset
böngészni, jó? Már csak hetek kérdése. Pusszantalak nagyon, és várom a
csendet, az együttlétet, s hogy öledbeborulva a kandallótűz előtt
magambaszippantsam a szerelem meghitt légkörét… mert ez van…”
Aztán este minden másképp alakult… mindenféle gyanúsítgatásokkal esett nekem, feltételezett és nem létező víziókkal bombázott, hogy így és úgy lesz és stb… hogy az esküvőnkön részemről nem lesz senki, és amiért anyám nem szereti őt, nekem nem kellene szóbaállnom vele, és mi csak a családunkkat tudjuk elfogadni…
sokat sírt közben… aztán folyton újrakezdte, hogy kiket szeretek és a rokonságom fontosabb, miért segítek a bátyámnak, miért álok szóba anyámmal… meg az ex- szel….
Sokáig nem tudtam megszólalni…
mitévő legyek? mit mondjak neki, most mikor építjük az új életünket, akkor miben bízzak? mikor már az elején ilyen problémái vannak… azt is a fejemhez vágta, hogy ilyenkor elmenekülök, a problémák elöl… hát most nem, nem menekültem el, megpróbáltam megértetni vele, hogy amit most csinál, az nagyon csúnya dolog, mert a családomnak esett neki, nem személy szerint nekem, és ők mindenkor a családom lesznek, még akkor is, ha nem szereti őket, és az a helyes ha ellene nem korteskedik, hanem elfogad úgy ahogy vagyok a családommal együtt…  Aztán elemeztem a család fogalmát…. nem is tudom, értelmes, intelligens embernek hogy juthatott az eszébe ilyesmi, hogy a családommal zaklasson ilyen szinten.. megdöbbenésemnek adtam hangot, és visszavonulót fújtam s hagytam saját levében főni….
Később, megkérdezte, olvastam e mailt… Mondtam, nem volt időm… Akkor már késő, jött a válasz… hát a fentiek lettek volna… aztán mi lett belőle!!!
Éjjel, mikor bebújtam mellé az ágyba, bocsánatot kért… reggel is még egyszer kért, hogy bocsássak meg neki…
Megtörtént…