Váratlanul bukkant fel.egy kamion mögött autózott.közvetlen közel jött mögötte s én pedig szemben velük száznegyvennel, majdnem lakott területen.. csak a periférikus látásommal vettem észre az autót és a rendszámtábláját azonnal felismertem.. ő volt. eN. akivel lassan egy éve már, hogy nem voltunk egymáshoz ilyen közel (gyakorlatilag egy méter sem) s milyen érdekes még mindig rááll a szemem, lelkem és felismerem akár kétkiló tempónál is… őt magát nem láttam, mert tükröződött a szélvédő.csak egy sötét folt volt az utastérben…-nem dobogott gyorsabban a szívem, nem kapkodtam a levegőt és még némi veríték sem ült ki a homlokomra.nem is ráncoltam össze.meg nem is bizseregtem-csak tudomásul vettem, ő volt, elment-nem gyűlölöm sőt kerestem az érzést, szeretem e még? de nem találtam semmit.semmit az ég világon, bár biztosan jelent még valamit, hisz egy egész postot szenteltem a vele való találkozásnak…
Utóirat: napközben soxor eszembe jutott a találkozás, elemezgettem magamban, vajon hogy lehetett s rájöttem, talán ő azért húzódott be a kamion mögé oly szorosan, mert nem akarta, hogy észre vegyem, hisz ő meg akarta előzni a teherautót s a kedvező alkalomra várt, kikémlelt s már messziről látta-láthatta, hogy én jövök szemben vele… megbújt talán kicsit…
Hol a sztori?-kell a sztori.a sztori. -mindig kell valami sztori. az embernek sztori kell.lételem.az hatodik elem… -nincs sztori- másfél órás telefonbeszélgetés volt. némi mosolygós poénos mondat után számonkérés.düh és szitkozódás -holnap feljössz kávéra? -nem… sírás.nyafogás, követelőzés.meg a bezzeg és hogy akkor egyáltalán minek? miért én? engem? -becsaptál és környéke -holnap feljössz kávéra? -nem… felelősségáthárításezerrelés lelkiismeretfurdaláskésztetés.. hallgat ok -szóval nem? -nem… szia, szia………… ….. ….. .. .
százbolhaszázbolha egyszer jó
a telefonbeszélgetés óta nem láttam, nem hallottam felőle. nem is hiányzik, hisz akkor sem kellett igazán, mikor volt. mert volt csak volt próbaképpen, csak dugásra volt. meg bujálkodásra jó volt. beszélgetni sem akartam vele igazán soha. nem az én sílusom nem tetszett soha. nem akartam tőle semmi egyebet tőle soha. csak teszteltem magam, milyen az érzelem nélküli sex, tud e működni egy kapcsolat csak a néhasexre építve és no program és terv. próba volt és lám. bebukott. ennyi. semmit nem bánok és sajnálok. megtörtént és nem én követtem el- nem történt meg, holott én követtem el…
Hol a sztori? -kellene egy kis sztori. -magam vagyok és vágyom a sztorira.bár munkám van elég…
Lelkem terhes-.csend van. kordinációm instabil. köcsög Palik meg újabb kísérletet tesz arra, hogy megértse a formaegy lényegét… tök esélytelen a faszi. egyszerűen nincs agya hozzá, nem tehet róla. ilyenkor monják valakire, hogy tehetségtelen… főztem kávét.-elmosogattam …meg porszívóztam is- basszus … elfogyott az unicum tegnap este, miközben a magyar válogatott hatalmas sikert ért el! egy nullra megverte albániát!!!!!! igen, a magyar legények egyszerűen fenomenálisak, élmény volt nézni, ahogy küzdöttek, hogy elkerüljék a vereséget… kikapcsoltam kicsit jó volt.- de nem feledtem egy percre sem, hogy megérkezett a MÉL… jó hosszú, és a lényege az, hogy legyek szíves hagyjam hogy szeressen. és ő mindent megtesz értem, mert ő szeretni akar engem, csak engem… neki nem jó így, nem látja rajtam az igyekezetet. olyan vagyok néha mint egy idegen. tényleg. olyan. -most elmegyek dolgozni kicsit.nem kicsit.nagyot. -aztán este ha lesz erőm válaszolok a mélre…
Kurvapecér eltünt.
Sokat gondolkoztam ezen, miért? mi történhetett? hogy egy hatalmasan nagy energiával megépített, jól bevezetett blog tulajdonosa, egyik pillanatról a másikra eltűntet minden nyomot, ami valamilyen kapcsolatba hozható “munkásságával”.
Talán otthon lebukott?
Ahogy már csepegtette az infókat, otthon nem volt minden rendben…
Végül is arra jutottam, hogy a blog, “Egy Kurvapecér naplója” már nem az volt aminek szánta… nem az a közönség látogatta akiknek szánta, egyre több nőnemű olvasója volt, és persze egyre többen ítélték el azt a fajta erkölcsi normát, amit képviselt. Kitelt a becsülete, ellaposodott, sivár és sekélyessé vált, mint talán a létrehozójának lelke. S Qpec barátom látva ezt, elment a kedve az egésztől. S hogy megszüntette, mindenképp vereség. Nem volt benne elég elhivatottság, érzelem és lélek, hogy kitartson ama gondolatiság mellett, amely a “kurvázni jó” életvitelt hivatott népszerűsíteni -s megvédje azt- amelyért oly fenhangon szált síkra még a blog indítása kezdetén. Elbukott.
Ezzel együtt sajnálom.
Hiányzik.
még néhány esemesben gyenge próbálkozás… hogy nem vontam be a döntésbe, egyedül tettem… csak most esett le neki… meg hogy szokja a tudatot… az új felállást…
hát szokja…
Láttam, menekülne. Hát elengedtem.
Nem akartam tovább kényelmetlen helyzetbe hozni, azt sem akartam, hogy tovább őrlődjön, görcsöljön, ezért elmondtam neki milyen céljaim vannak az életben. Mert Ő megkérdezte. Természetesen igyekeztem olyan célokat megfogalmazni amelyekhez távolról sem lehet semmi köze. Aztán megkértem, mondja el nekem, mi az ő célja? az életben. Rövid hallgatás után bevallotta, hogy hát semmi olyan ami egy kicsit is kapcsolódna az én céljaimhoz… nyilvánvaló, hogy jobb így. Elengedem s ne bánkódjon, leszek én a barátja de sokkal nyugodtabb az élete ha tisztán lát és nem kell a lelki terhek alatt roskadoznia.
Természetesen én is jobban érzem magam.
Nem várok senkitől semmit.
Megvagyok, köszönöm szépen.
Ellenségemnek sem kívánok olyan napot, mint amilyen az enyém volt ma.
Munka, munka, munka, miközben megpróbáltam elszakadni L-től, halálra váltan szenvedtem s nem is amiatt, hogy elveszítem, sokkal inkább attól, hogy baromira egyedül maradok. Szerintem az emberek szörnyen félnek a magánytól s ezért aztán képesek a világ legszarabb kapcsolatában is tűrve élni, csak ne maradjanak egyedül… én is félek. Nem szeretek egyedül lenni hosszú távon. L jelentett valami kis reményt, hogy talán sikerül összehozni vele egy közös életet, bár nem tudom milyen lenne az, de most hogy lassan bele kell törődnöm a megváltoztathatatlanba, már előtörtek rajtam a magánytól való félelmem jelei. (egyébként a valakivel való közös élettért sem vagyok igazán oda… bár L rendkívül töleráns ember)
Régebben azt gondoltam, nem vagyok magányos, csak egyedül élek, mert olyan sok ember vesz körül… aztán (after that) rá kellett jönnöm, hogy nem vesz körül olyan sok ember, illetve akik körül vesznek azok mind immár a saját életükkel vannak elfoglalva. Senkit nem érdekelne, ha eltünnék hirtelen, mint erőben a vadnyom…
igen, valamikor András volt…
illetve most is András, de közel sem hasonlít régi önmagához… talán a szeme, az értelem a szemében még a régi… s most folyton búcsúzkodik…
s a többi? a múlt… azon döbbentem meg, hogy embernek ennyi baja hogy lehet?
kezdődött Parkinson kórral, aztán melléje jött egy rákos daganat… meg egyéb.
Ma már lebénult ember, menni nem tud, pelenkázni kell és a gyógyszerektől gyakran hallucinál…
fele akkora mint anno…
a régi szép időkről beszélgettünk, mikor még a lányával jártam, kölyök kutya koromban… de szép is volt! akkor András magas beosztású fontos ember volt… “az árkosban” -meg alkoholista… az is …
évekkel később úgy hozta a sors, hogy kollégák lettünk, ő volt a főnököm egy ideig… aztán veszekedtünk is, ő mint őskövület, én pedig az ifjú suhanc aki a sarkaiból forgatja ki a világot és tesz a régi tekintélyekre, konvenciókra… e miatt párszor összezördültünk…
ma azt mondta ott mozdulatlanúl az ányban: ha bántottalak valaha is, most bocsánatot kérek… és Isten áldjon, köszönöm, hogy meglátogattál… minden jót neked… - és bal kézzel fogott velem kezet, mert a jobb karját már nem tudja mozgatni… Isten veled is kedves András…
Tudom nem lehet az enyém. Azaz enyém már minden téren és lesz is, de nem végleg. Végleg már másé, ez eldöntetett, engem szeret és kaland vagyok. Élvezi a velem töltött perceket, szereti ahogy szeretem. S én boldogan vállalom a kalandor szerepét, kihozom belőle amit csak lehet, élvezkedem minden kötelezettség nélkül, aztán ebből a titkos szerelemből feltöltődve majdan gyakorlom az elengedés művészetét, amely már egyébként is oly jól megy nekem…
Lassan erősödik a fény…
hajnal van… aludtam kb négy órát és azon ébredtem, hogy N. boldogan repked, kapaszkodik az új pasijában és a haja száll a szélben, ahogy szaladnak kéz a kézben a napfényes tóparton… erős képek voltak ezek, olyan erősek, hogy egyszerűen nem bírtam tovább aludni, sőt a szemem sem bírtam csukva tartani…
vajon gondol-e még rám? és én meddig fogok emlékeitől halni vagyis -ből élni? meddig lesz az hogy emléke tönkre tesz bennem minden lehetőséget? miért? mert mindent és mindenkit hozzá mérek, bennem él minden percben és ha nem gondolok rá akkor is rá gondolok…
szeretnék már szabadulni tőle, lezárni és nem elfelejteni de belőle építkezve tovább lépni… nagyon szeretnék, mert amíg ez nem történik meg, akaratlanul is megbántok mindenkit aki nyílt szívvel fordul felém és én már-már szinte elfogadom, de mielőtt teljes szívvel viszonoznám, N. emléke visszahúz…
és ugyan ott vagyok mint hónapokkal azelőtt, toporgok magamban, kínlódva, erőlködve helyben járok…
Pedig nem kellene, hogy így legyen, hisz eleve elképzelhetetlen volt az élet vele, ezt tudom jól, olyan alapvető problémáink voltak, amelyeken nem tudtunk, képtelenek voltunk úgy túl jutni, hogy mindketten élhettük volna közös családi életünket harmonikusan, hatalmas nagy szerelemben …
In vége on 2008, június, 22 Szerző: ujelet Tagged: búcsúzom el
Benéztem hozzá az iwiwen… (N.)
végig néztem a képeit (kutyái, szerelme…)
és a szerelme képeit is megnéztem…
négyből két képen N. szerepelt… az egyik fotót kinagyítottam, s hosszan nézegettem vonásait… izmos karját, sötét barna szemeit, hosszú egyenes szálú haját… néztem leplezetlenül s mélyrehatóan végül azon kaptam magam, hogy nem érzek semmi különöset… sem fájdalmat, sem izgalmat, sem szerelmet… semmit.
mint egy idegen nőt szemléltem volna, pedig kívül-belül igen jól ismerem…
ő volt a mindenem, szerelmem, társam, a jövőm…
és most nem érzek semmit..
más ez a reggel azért, mert már nem úgy gondoltam N-re mint eddig…
nincs fájdalom, görcs és lélekromboló szomorúság.
elfogadtam ami történt és most hogy már jobban érzem magam, örülök is a helyzetemnek, megnyugodtam és előre nézek, élek a lehetőségeimmel, hisz elöttem az élet…
ismét korán keltem, az első ébredésem négy órakor volt, aztán ötkor is magamhoz tértem… hatkor pedig felkeltem, mert már nem volt sok értelme ágyban maradnom…
tulajdonképpen éjfél előtt kellene aludnom mert a szakemberek szerint az éjfél előtti alvás a legjobb a szervezetnek, én pedig rendszeresen éjjel egy körül kerülök csak ágyba.
sokat vívódtam azon, írjak-e vagy sem, mikor ma megláttam a szerelmed fényképeit…
végül úgy döntöttem, megírom neked, hogy már nem érzem azt az eszeveszett fájdalmat és a képeiteket látva még inkább megnyugodtam…
igen nagyon jó hogy a dolgok e képen történtek, látom, szárnyalsz, boldog vagy és ez jó…
mindezt csak azért tudatom veled, hogy ha netán volt egy cseppnyi érdeklődésed is irántam, akkor megnyugtassalak, nincs semmi baj immár…
igaz én nem tudlak lekapcsolni magamban téged mint egy villanyt, nap-nap minden pillanatában gondolok rád egy picit… inkább szeretettel, mint gyilkos fájdalommal…s ma már tudok józanul is gondolni rád … felfogtam és megértettelek téged, látom a lényeget kettőnk dolgában is…
Végre ismét napsütéses reggelre ébredtem.
Vivaldi.
Persze az első dolog ami ébredéskor az eszembe jutott, N. volt…
Gondolom még jó darabig így lesz, ezért különösen nem szomorkodom miatta. Tudomásul vettem a megváltoztathatatlant és előre nézek… élek szerencsére, nem olyan borzasztó a helyzet mint amikor a pánikomban gondoltam. Valóban nagy igazság, hogy nem azért kell bánkódni, hogy végetért, hanem annak kell örülni, hogy megtörtént, ha már egyszer a dolgoknak így kell lenniük. És ha erre gondolok, akkor valóban jól érzem magam, de ha arra gondolok, mit veszítettem, akkor most azonnal beleverem a fejem a falba…
Már nem érzem azt a fájdalmat, amely napokkal ezelőtt szinte megbénított…
enni sem tudtam, gondolkodni és dolgozni is képtelen voltam.
De megértettem, nincs szüksége rám, felszabadult számára terhes kötődésünktől… új utat jár, és én ebbe nem férek bele… ez van. Már nem fáj annyira.
Nem sírok és nem panaszkodom,
nem mondom el másnak mi a bajom,
de ha felnézel a csillagokra, oda fel van írva… nem jut eszembe a folytatás
Viszont megtaláltam azt a dalt, amely akkor jutott eszembe, mikor szakításunk éjszakáján eljöttem tőle:
Szomorú az idő, nem akar változni nagy átok van rajta, mért tudlak szeretni, szeretni nem tudtam, de most már jól tudok búsulni nem tudtam, úgy is megtanulok.
Köszönöm édesem, hogy eddig szerettél verjen meg az Isten, ha már elfeledtél, verjen meg az Isten, veretlen ne hagyjon, szeretetlen társat, hideg ágyat adjon.
Ez egy erdélyi népdal, a Muzsikás együttes énekli… Ez jutott az eszembe, mikor felkeltem és látom, szomorú az idő és napok óta csak esik… Pedig nem kívánok neki semmi rosszat… sőt, találja meg a boldogságát, érje el a célját. Ezt kívánom neki tiszta szívemből és ezt azért teszem teljesen őszintén, mert már egy éve tudom, minden együttmaradási próbálkozásunk helyből kudarc, mert nem azonosak az indulási feltételek és ő nem bírta feldolgozni a kislányom iránt érzett apai szeretetemet… tehát velem úgy sem sikerülhetett volna neki…
Fölém hajolt és mosolygott. Egész közel volt és már nem vibrált a levegő körülöttünk.
Győzött… igen, igen, legyőzött.
Élvezte a helyzetet, gondolom azt hogy már semmi hatásom nincs felette.
Hagytam örömködni, élvezze csak… most van itt az ideje…
Hagytam győzni, mert nekem nem volt erőm hozzá, nem akartam primitív veszekedésbe belemenni.
És akkor azt mondja nekem, ha tud segíteni… szívesen… naelmészteapi…
Este bicikliztem, nem kapcsoltam be a világítást hátha elüt egy autó, de aztán nem…
Szóval nehéz szembesülni az életre és a társkapcsolatra való alkalmatlanságommal.
Most nem is tudom mitévő legyek.
Eléggé kétségbe vagyok esve, bár optimista ember lévén az villog az agyamban, hogy egyszer minden jóra fordul majd… csak nyugalom.
Bár most nagyon mélyen vagyok, lelkem egy eltaposott palacsintára hasonlít, amelyből kifröccsent a csokoládé…
