Majdnem kurva

vagy is Majdnem szűz… ez a film címe… igen gyenge, amolyan magyar álmos film, ami igen jó témát dolgoz fel igen unalmasan… -ezt nézem már egy ideje, de minek? nemtom. csak nézem, igaz melette mást is csinálok, pl beszélgetek ezzel-azzal, csetelek… pedig már jó volna go to bed, mert fáradt vagyok.. . megfáradtam a hosszú hétvégébe, no meg a mai nagyfalusi kirándulásba, mert ott volt a táncháztalálkozó és néhány éves szünet után újra érezhettem a népzene csodálatosan bizsergető vibrálását… -basszus, nagy akció: az egyik pasit a csajszi lefújta zöld festék spray-vel. miközben a pasi éppen súlyt emelt, fekve és kvázi nem bírt védekezni mekkora baromság… mindeki elment aludni… még bírom, kicsit. szeretek sikertörténetekről hallani, olyan pozitívan töltött életkisérletekről… és mint állandó optimista, reménykedem is, hogy sikerül nekik… akkor költözz el. ez van. menj ahova akarsz -ez lesz, most szakítanak… nem is szeretik egymást. vagy talán csak nem tudják kimutatni. pedig beszélni és kimutatni kell… szerintem én féltékeny vagyok-azért nem akarok senkit magam mellé, mert féltékeny vagyok és ez fáj… ha már közöm van hozzá, birtokolni akarom. s tök jó hogy semmi közöm hozzá. – ma a táncháztalálkozóban jutott az agyamba, hogy milyen jó, nincs állandó nőm s legalább nem kell vásárfiát vennem senkinek sem.. gondoskodni sem kell -pedig mikor este hazaértem, igen egyedül éreztem magam… ilyenkor nem jó. aztán elfoglaltam magam egy kis angolházifeladattal… .. .

A virágok völgye

Nincs annál szörnyübb büntetés mint, hogy örökké kell élned.
Mert ha választottál és nem lehet veled a választottad, csak szenvedés a lét megannyi életen át.
Elhagyni mindent és mindenkit a választásod miatt, megbocsátható ha valóban tudod, az ami.
És meglátod, ellened fordul a világ, mert tele van irigységgel, rosszindulattal s nem szívleli a beteljesült életet, szerelmet s lelkeket áldoz fel a próbatételért.
Vagy a választás hiába való, nem is lehetséges? és ha már megtörtént, nem is teljesedhet be? mert mondom, a világ útjában van s akkor eltapos, kíméletlenül…

Felrobbanok!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Jaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaj!
Felrobbanoooooooooooooooooook mindjárt!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Neeeeeeeeeeeeem lehet igaaaaaaaaaaaaz….
Hááát mégiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiis megtörtént……….
Eljött ez a pillanat is…

Most nem tudok értelmesen írni, először újratelepítem a windows-om, mert rettenetesen szarakodik, aztán ha lehiggadtam, feljegyzem a problémámat… a kurvaéletbe!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Végleg vége immár…

Közös képeinket levette az iwiw-ről…
Ez annyit jelent, hogy végleg feladta, már nem számít rám…
Elszámolt a sorssal és helyemet más veszi át. Furcsa érzés. Nem szándékoztam vissza menni hozzá újra, de most, hogy már nem is vár… olyan magamra maradottnak érzem magam.
Pedig semmi sem változott, csak a tudat, hogy már a lehetősége sincs… tudatosan nem kerestem vele a kontaktot, mert akkor sokkal nehezebb lenne megtenni azt amit meg kellett tennem… s most elengedett… már semmilyen szinten nem számol velem… ez a pillanat is eljött és nem gondoltam volna, hogy ennyire érzékenyen érint…

Micsoda alak vagyok… elhagyom és még nekem fáj.
Nagyon nem jó érzés, hogy ő mással…
Féltékenykedem vagy mi? (igen, mert még azért szeretem NA!!!)

Na gyorsan tegyük magunkat ezen túl, mert ennek így kell lennie… úgy van jól ahogy van…
Előre nézz és a többit elrendezi az idő…

Nem igaz

hogy nem hiányzik…
nem igaz, hogy nem szeretem.
nem igaz, hogy nem fáj-
nem igaz, hogy nincs rá szükség…

Egyszerűen nem igazak ezek a vádak.

nem igaz, hogy nem szeretem, csak annyira már nem, hogy felépítsek vele egy új életet…
nem igaz, hogy nem fáj, szenvedek rendesen, mert elhagyni valakit, akivel hatalmasan jó együtt lenni, nem kispálya… de együtt élni már nem tudok és nem szeretnék, mert nem érzem jól magam vele az állandó féltékenységi rohamaitól félve…
nem igaz, hogy nem hiányzik… igen is hiányzik, de félek, hogy csak a sex az ami nagyon hiányzik vele, mert szeretkezésben igen jók voltunk, szabadok, gárlástalanok…

“sohanemlátotttalánbarátaim”

A mai az első este, hogy kissé lehangolt vagyok és magányosnak érzem magam.
Ebben részben közrejátszik a “sohanemlátotttalánbarátaim” kapcsolatának alakulása. Kísértetiessen hasonlít az N-nel való kapcsolatomhoz… S mikor arról olvastam, hogy szakítás van, nem lepődtem meg. Benne volt a levegőben, aztán az is kiderült, hogy mi váltotta ki a végső összeomlást. Azt hiszem a fiú nem fog tudni elboldogulni azzal a lelki teherrel amit számára a lány előélete jelent, mert olyan, szóval így van összerakva. Igaz most szent a béke, de azt gondolom, hogy ha nem számolnak el egymással nagyon, mondom NAGYON ŐSZINTÉN akkor valóban csak kárász életű lesz a béke és hamar jön a végső és nehéz s nagyon remélem nem mocskos szakítás…

S hogy miért vagyok oly szomorú?
Azért mert tudom, hogy nem fog nekik sikerülni. Mert a fiúban oly mélyen gyökerezik a féltékenység, hogy csak ideig-óráig fog tudni uralkodni magán… csak idő kérdése, mikor esik neki a lánynak újra, hogy bizonyos dolgokat megváltoztasson rajta, hogy hozzá hasonlóvá tegye és ezáltal birtokolni tudja, illetve felügyelni még a gondolatait is. S persze ez nem egy kispálya, mert a lányt is kemény fából faragták. Muszáj is neki keménynek lennie, legalább is kifele ezt kell mutatnia, mert vele is kemény az élet és ha nem keménykedik ellenében akkor a jelen viszonyok közt nem tudna életben maradni… Én nem tudnék az biztos. Ennél sokkal jobb körülményeket hagytam el a lelki békémért. S most jól érzem magam. De félek, hogy eljutnak oda, mikor jobban fogják érezni magukat ha nincsenek együtt. A sex nem minden. Egy darabig gyógyír csak a problémákra. Aztán már nem segít az sem.

Persze szeretném ha nem lenne igazam. Az volna a jó. Ha tévedek. Ebben az esetben, szinte kívánom azt, hogy tévedjek.

Új élet. Fourth

Tegnap este órákon keresztül beszélgettünk.
Szakítok. Elmegyek… mondtam. Először próbált támadólag fellépni, aztán higadtabban magyarázkodni, később csak sírt, és könyörgött.
Megszegte a megállapodásunkat, megbántotta apai érzelmeimet. Most bánja, nagyon, szeretne még egy lehetőséget, ígér mindent, fogadkozik.
Nem tudok már hinni neki, bár olyan szépen kér és hajlok rá, hogy még várjam meg a hosszú hétvégét a végső döntéssel, de tudom, hogy nem fog menni, mert a probléma olyan mélyen gyökerezik, hogy ő szinte kívülállónak számít ebben. Egyszerűen nem tehet róla. Ilyen, így van összerakva gyárilag. És e miatt nem is haragszom rá. Csak sajnálom. És magamat is egy kicsit, bár már kész terveim vannak arra vonatkozóan, hogy fogok újra egyedül élni.

Nem. Nem és nem …

Várom, hogy meginduljon bennem az érzelem s érezzem, hogy szeretem.
Nem érzem.
Nem indul meg bennem semmi fellángolás, hit a közös jövő iránt. Csak a szégyenteljes sérelmeket látom magam előtt lelki szemeimmel. No meg a félelmet érzem, ha maradok, előbb vagy utóbb újra szembe kell néznünk a féltékenység irtózatával.

Nem megy, nem bírom lelkileg újra kezdeni. Nem tudok újra hinni.
Tudomásul kell venni, képtelenek vagyunk együtt élni, legalább is én képtelen vagyok vele együtt élni. Egyszerűen nem megy …

This is the END

Megint itt a vég.
Megint nekem esett, N. féltékenységi rohama elvitte az éjszakát. Megint akkor, mikor együtt voltunk a kislányommal.
Féltem, és féltettem a kislányom, Hogy valami olyasmit tesz ami visszafordíthatatlan. Rettegtem is. Mert N. olyanokat kezdett el beszélni, amiket az ember nem mond.
Például, tudok-e nélküle élni, és tudnék-e a kislányom nélkül élni… mert mi van ha történik vele valami… és mi az hogy őt becézed, engem meg nem… és ahogy néztem a fenekét, akár meg is dughattam volna… de volt ennél cifrább is. És hogy ő gyereket akar, mert mi az hogy nekem van, neki meg nincs és nem fogja ő pesztrálni más gyerekét, mikor neki nincs. Menjek a fenébe, nem fogom az ő életét teljesen tönkre tenni. Keres ő magának mást… Nehezen követtem, mert nagyon álmos voltam és fáradt.
Alig vártam, hogy megnyugodjon és elteljen az éjszaka, hogy szabaduljak. El innen, zakatolt fejemben a gondolat.

EL INNEN MINÉL ELŐBB – EL INNEN!!!!!!!!

Szentségit neki!!!

Nem is tudtam először, hogy jól hallok -e. Belém nyílalt a rettegés, Úristen! megint szakítanom kell vele, mert nem változott semmit és ugyan ott folytatja mint két hónappal ezelőtt… kislányom miatt szorulok, mert hogy alig várom, hogy vele legyek, bezzeg máskor miatta nem igyekszem haza a munkából… szóval a napi támadásaitól, amit a lányom miatt kapok tőle, kivagyok teljesen és jól látja, már nem érzem jól magam vele… és akárhogy is beszélgetünk, beszélgethetünk itt bármiről, képtelenség ezzel a felállással együtt élni vele… nem tudok mit kezdeni a féltékenységi rohamaival.
Amikor visszamentem hozzá, azt gondoltam, megbeszélek vele mindent… aztán jobb lesz. Nem lett jobb, folyton tovább lép a támadásival, én pedig mindig egy lépéssel el tőle… így aztán távolodunk ismét.
Ez van… most mit tegyek?
Mi a fenét csináljak vele? Szentségit neki!!!

Problémák és megoldások

Este zuhi után beszélgettünk. Elmondtam neki miért vagyok szomorú. Mindent. Természetesen nem késlekedett a válasz. Szokott módján keményen visszavágott és besértődött. Kértem, hogy ne ez legyen az eljárás, hanem beszéljük meg, de ő csak azt hajtogatta, mehetek albérletbe, úgy is azt akarom. Nem, nem azt akarom, hanem javítani szeretnék az életünkön, hogy mindketten jól érezzük magunkat. A teljes pályás letámadást s kontrollt nem bírom elviselni. Besértődött és kummogás volt eztán.
Kislányomról, arról, hogy mennyire keveset tudok vele lenni mostanában és hogy mennyire hiányzik, csak én beszéltem, ő ezt a témát egy szóval sem említette. Pedig szerintem a fő problémája ez volt. Nem tűr maga körül úgymond riválist, semmilyen szinten sem. Pedig a lányom nem rivális, hogy is lenne az.
Totál tanácstalan vagyok. Próbálom jobbá, élhetőbbé tenni életünket, de folyton falba, merev elutasításba van részem. Vissza menni a “Táncsics börtönébe” nem akarok, ha más mód még létezik.

Egyre többször érzem azt, legszívesebben a volt családomhoz mennék vissza, hogy együtt élhessek a kislányommal, látni a tiszta, gyermeki arcát minden reggel, ahogy megébred és boldog…

Nem ment simán

Meg volt a hétvége nagyobb trauma nélkül, de nem ment simán természetesen.
Kislányom a parkolóban két autó közt ment épp s mivel nem előre nézett, hanem az N-nek beszélt hátrafelé, bekoppantotta a fejét egy visszapillantó tükörbe. Nagyot szólt, oda ugrottam, megöleltem és megpuszilgattam apai, gyógypuszikkal a koppanás helyét. Úgy szorította a nyakam, egyszerűen nem akarta elengedni. Kérdeztem minden rendben? Csak a fejét rázta és kicsordult némi könny is… Aztán megnyugodott, akkor már látszott a helye, rendesen neki ment a tükörnek. Ekkor már N- közölte, hogy ő nem megy sehova- miért? – mert őrá itt nincs szükség… régi nóta, felkaptam a vizet és mondtam, ha összekaptad magad utánnunk jössz… de nem is muszály, amig el nem mondod, mi a baj. Persze én jól tudtam, de tőle akartam hallani. Nem válaszolt. Bementünk lányommal vásárolni az üzletbe. Később megbékélve jött velünk N. Aztán este elbeszélgettem vele. Hogy az ilyen akciók, féltékenységi jelenetek arra vallanak, hogy hiába a sok “tanulás” éppen ott tartunk, mint fél évvel ezelőtt… szó-szót követett és kialakítottunk egy kompromisszumot… végül is az volt a baja, hogy előtte ő is beverte a lábát kiszáláskor a kocsiszekrénybe, de akkor én nem részesítettem gyógyító pusziban sérülését…
De bennem van erősen a félsz… azt gondolom, nem lépett e téren előre semmit N. Nagyfokú önuralommal tartja kordában féltékenységi rohamait, de vannak pillanatok, mikor nem bírja… aztán később, illetve azonnal megbánja s retteg a következményeitől…
Gondoltam rá, hogy másképp fogom kezelni a dolgot… erősítem benne az ellenkezőjét, hogy fontos és szeretem…
Azé döbbenet, hogy ugyan azt a bánásmódot várja el, mint amit a kislányomnak adok… van közöttük húsz év korkülönbség… tényleg nem nőtt fel… érzelmileg gyerek… mit lehet csinálni…
Mit is csinálhatnék vele…

Probléma – a második

mindig sikerül neki elterelni a figyelmet eredendő problémájáról…
nagy taktikus…
azt sem tudom, akarom-e kiugrasztani a bokorból…
mert igazság az hogy félek a végső következményektől…
hogy marad az egyetlen lépés, ami egyikünknek sem jó, és én sem akarom azt mert nagyon tudok szenvedni magányosan…
inkább megpróbálom kordában tartani, irányítani, kezelni…
s közben reménykedem…

Probléma – az első

*Ignotus – Akarom* című versét küldtem el neki, hogy örüljön…és ezt a választ kaptam …
” juj, de szép! Majd elmentem és kinyomtatom! Nagyon
tetszik… Majd ha lesz otthon netünk, akkor én is fogok egy csomó verset
böngészni, jó? Már csak hetek kérdése. Pusszantalak nagyon, és várom a
csendet, az együttlétet, s hogy öledbeborulva a kandallótűz előtt
magambaszippantsam a szerelem meghitt légkörét… mert ez van…”
Aztán este minden másképp alakult… mindenféle gyanúsítgatásokkal esett nekem, feltételezett és nem létező víziókkal bombázott, hogy így és úgy lesz és stb… hogy az esküvőnkön részemről nem lesz senki, és amiért anyám nem szereti őt, nekem nem kellene szóbaállnom vele, és mi csak a családunkkat tudjuk elfogadni…
sokat sírt közben… aztán folyton újrakezdte, hogy kiket szeretek és a rokonságom fontosabb, miért segítek a bátyámnak, miért álok szóba anyámmal… meg az ex- szel….
Sokáig nem tudtam megszólalni…
mitévő legyek? mit mondjak neki, most mikor építjük az új életünket, akkor miben bízzak? mikor már az elején ilyen problémái vannak… azt is a fejemhez vágta, hogy ilyenkor elmenekülök, a problémák elöl… hát most nem, nem menekültem el, megpróbáltam megértetni vele, hogy amit most csinál, az nagyon csúnya dolog, mert a családomnak esett neki, nem személy szerint nekem, és ők mindenkor a családom lesznek, még akkor is, ha nem szereti őket, és az a helyes ha ellene nem korteskedik, hanem elfogad úgy ahogy vagyok a családommal együtt…  Aztán elemeztem a család fogalmát…. nem is tudom, értelmes, intelligens embernek hogy juthatott az eszébe ilyesmi, hogy a családommal zaklasson ilyen szinten.. megdöbbenésemnek adtam hangot, és visszavonulót fújtam s hagytam saját levében főni….
Később, megkérdezte, olvastam e mailt… Mondtam, nem volt időm… Akkor már késő, jött a válasz… hát a fentiek lettek volna… aztán mi lett belőle!!!
Éjjel, mikor bebújtam mellé az ágyba, bocsánatot kért… reggel is még egyszer kért, hogy bocsássak meg neki…
Megtörtént…

Az Ítélet napja

Az hiszem a mai nap előlép nagyon fontos dátummá, bár ilyen fajta dátumokat a legkevésbé sem szoktam megjegyezni. De lehet, hogy ezt a mait érdemes lenne.
Végleg tisztázódott az L- ügy. Vége. Más van már… neki van új pasija, s mivel van, arra következtethetek, hogy több vasat tartott a tűzben… a kis ártatlan vidéki szöszi… no mindegy valamivel könnyebb a lelkem, úgy sem tudtam volna jól érezni magam vele, mert legbelül tudom, hogy csak kihasználtam volna… nem szeretem… ez van…
Mást szeretek, aki viszont, hogy a névnapján nem voltam vele, úgy besértődött, hogy talán egy mondatra való írás érkezett tőle levélgyanánt, nem több… amire olyan nagyon vártam reggel… érdemes volt? nem mondanám…
Viszont elkészítettem egy képegyveleget neki az ő régi titkos képeit is belekeverve a közös múltunk képeivel… összesen harminc képet használtam fel… egész jó lett… s hogy mi a célom vele… nem tudom, de azt igen hogy ha felfedezi a rég es régi titkos képeit, hogy hozzájutottam… kiborúl, s talán többet nem is áll szóba velem… és akkor végleg minden csak múlt lesz… remény nélkül…

Levélre válaszolva 3

Ma kaptam tőle ezt a levelet.

“Persze, nagyon szép lenne, ha minden reggel együtt ihatnánk kávénkat, este tévé előtt elájulhatnánk, és tudnánk, hogy nap mint nap számíthatunk a társunkra. Igen, ez nagyon szép lenne. Mondtam, hogy nekem már nincs veszítenivalóm… Neked most van… Ha nem látod, hogy miben változtunk, ha nem érzed, hogy nem mindennapi érzések kötnek össze minket, ha hagyod, hogy ezek beteljesülés nélkül vesszenek, tegyed. Ennél többre vagyunk érdemesek..együtt.. “

Szomorú vagyok ilyenkor. Mert olyan fantasztikusan indult közös életünk. Olyan csodálatosan nagy volt a szerelem. Minden összeállt, minden nekünk dolgozott, hogy életünk rövid időn belül egy magasabb szinten zakatoljon tovább. És aztán feketébe öltözött minden. Nehéz leírni mit érzek, mennyire fáj… Kisérletünk volt egy szellemi és érzelmi piedesztálon élni életünket. Féltékenységnek hívják azt a rákfenét, amely mindent tönkre tett. De olyan intenzitással, hogy még ma sem tudom feledni, még a mai napig nem tudtam úgy feldolgozni, hogy erre a levélre igent mondhatnék nyugodt lelkiismerettel, szép jövőben bízva.

Nagyon fáj

Olyan vágy ill. érzés kerített hatalmába ami egy kissé megingatott. Nagyon vissza vágyom mert ha csak arra gondolok, hogy milyen jó volt vele, akkor azonnal beülnék a kocsiba és repesztenék a karjaiba. De nem. S ekkor rettenetesen sajnálom magunkat mert oly csoda számba ment a kapcsolatunk… és most még is külön-külön szenvedünk. Annyira megérdemelné a felhőtlen szerelmes kapcsolatunkat mert olyan mélyen tud szeretni. S még is itt vagyunk az érzelmi tönk szélén. Mert nem bírta kordában tartani a féltékenységi rohamait és egyre súlyosabban rombolta szerelmünket. S mégsem hibás. Nem gondolom hogy hibás volna, mindenki így viselkedne az ő helyében. Mert ez benne van, volt és lesz. Mindegy mit mond és cselekszik benne van és kész. Borzasztóan sajnálom és legszivesebben visszamennék hozzá és megbocsátanék. De nem. Mert a bántás is mély és ha eszembe jut akkor még mindig nagyon fáj. És ez az érzés nem enged vissza pedig mennék, én már mennék. S ez nagyon fáj.

Hiányzik

Mind ha hiányozna. Sokat gondolok rá. Szóval piszok jó volt vele, amíg nem törtek fel belőle az őrületes féltékenységi rohamok. De addig ő volt maga a csoda. Szép, kívánatos, jó testű, okos, ügyes, odaadó. Minden téren a csúcsot jelenti. Utána csak gyenge kísérletek lehetnek. Valószínüleg. De aztán a féltékenységében teljesen tönkre tette a kapcsolatunkat. Annyira, hogy már más lehetőséget nem láttam a megoldásra, mint hogy elhagyom.