Reggeli kávé mellé gondolom – Szeretni vágyó, szeretetre vágyó vén fasz vagyok na!

hogy kissé sivárrá sikerült életem kicsit felkavarom
ill. befejezem azáltal, hogy felkavarom
és örök optimizmusomnak köszönhetően (!) megpróbálom ÚJRA
feltételekkel avagy anélkül (de inkább megbeszélve a feltételeket) kezdem el vele újra az életet
életünk
mert hiányzik
mert hiányzom – zunk
mert tulajdonképpen jó vele és asszem bepánikoltam
mert igaza van, van ő aki feltételek nélkül szeret – tulajdonképpen én is szeretem – és boldoggá akar tenni
tegyen
mindenkinek ez a jó
és nem akarok lerokkant magányos vén öreg ember lenni
nem akarok s hogy mit akarok?
állandó puncit magam mellett, édeset
finom cicit a kezembe minden éjjel -megint a farkam vezet – de nem csak most, nem csak ő – én is akarom, úgy hogy a kettő akarat most egyesül és politikusan, okosan újra építem az életünk… lehet keménykedve megdögölni, de én nem vagyok az a fajta… nem vagyok hős
szeretni vágyó, szeretetre vágyó vén fasz vagyok na!

Kaukázus – Tesco és én – mi ketten

Ez a dal anno nekem ill. rólam, az életemről íródott.

“Ha én parázok bemegyek a Tesco-ba
megnézem mennyi mindenem volna…”

Gondolom nem vagyok egyedül a tescoérzéssel :- Mióta hontalan vagyok a Tesco-ba járok kikapcsolódni, gondolkodni, a nagy döntések előtt egyenes út vezet oda. Mint egy kirándulás, sétálgatok, nézegetem mennyi mindenem volna, gondolkodom és sosem vásárolok. Pedig, amikor ott állok egy – mondjuk müszaki cikk előtt – és tudom akár meg is vehetném és hogy örülnék ha meglepném magam egy valamivel… de mégsem teszem. Ábrándozom kicsit még róla és tovább sétálok … mint az életben.

Mindíg tovább sétálok. Kegyetlen ember vagyok és nagyon önző. De miért ne lehetnék önző? Hontalan nem azért lettem, mert akartam! S ha már tönkre ment a kristálypalota engedtessék meg nekem, hogy nagyon köcsög legyek mindenki mással és szeressem magam… legalább én-önmagam!

Más a helyzet most, mikor valaki teljes odaadással szeret. Bár ezt azért vitatom, szerintem az életet szereti amit kínálok és nyújtok a vele járó javakkal és lehetőségekkel. Aztán az is lehet, hogy valóban teljesen csak engem szeret és ami velem jár. Mert mostanában már kevesebb a jó ami velem jár és több a nehézség. S ahogy mondja, velem akar megöregedni, akkor gondolom átgondolta a dolgot. Hisz tegnap is tudtára adtam mi az amit nem akarok, nagyon nem akarok és ezek a dolgok épp azok amit ő akar, legalább is nagyon szeretne, vita tárgya volt már elégszer…
Tegnap elmodntam neki és hazaküldtem. Gondolkodjon, ilyen feltételekkel is szeretné e a közös életet velem…
S álljon itt a videó, a dal ami elindította bennem a kényszert, hogy megírjam ezt a postot:

Súlyos probléma

lesz ebből, én tudtam, éreztem… és megint úgy kezdődik, hogy kicsit csak, aztán bátrabban balhézik… és aztán már olyanokat mond, hogy nem hajlandó elviselni és kompromisszumot kötni.

ezt már hallottam egyszer és akkor hittem, hogy működhet és megoldjuk… hát nem sikerült.

és most is adok egy esélyt, megbeszéljük című játékot játszuk mint Európai emberek, de asszem mindketten tudjuk nem fog ez működni…

tudom, lehet, hogy ő nem, de én igen… nem fogja tudni feldolgozni…

beledöglik kapcsolatunk.. pedig ez egy nagyon klassz erőpróba volna…

szóval nyüglődés van.

vége is lesz.

Kezdődik kettő

Símán ment a dolog, Monica jött, lányom zavarban kissé, aztán ismerkedés, (lányom azonnal odaadta Monikának a gyöngyfüzésefoglakozáson aznap készített karkötőjét) -még hogy irigy, meg féltékeny.. olyan nagylelkű, hogy faladjaamásikat- -…aztán beszélgetés ami pikk-pakkra átcsapott a lányom magánszámába… nem is tudtam, hogy ilyen jó az előadókészsége! azt játszotta, hogy ő egy tévé és mi kapcsolgatjuk, váltogatunk egyik csatornáról a másikra… ő pedig előadta, azt ami épp az adott csatornán látható, igen élethűen. volt ott minden, paprika tévé, tenisz meccs, időjós, minimax… stb… Jól szórakoztunk Monica-val és ez különösen tetszett a nagylányomnak…

Kezdődik…

talán ma találkoznak… nem vagyok e miatt különösebben ideges. csak szeretném nagyon, hogy sikerüljön… lányom már tud róla, hallott róla, nem fogja váratlanul érinteni, megalapoztam már vele ezt a találkozást… de nem tudhatom ennek ellenére hogy reagál… (megszenvedtünk már egy kísérletet)
Amikor először beszéltem Móniról neki az első kérdése az volt, hogy “Ugye nem olyan mint az eN?”
Mit tudom én milyen? kérdeztem magamban, de neki csak annyit mondtam, szerintem nem…
ma találkoznak és meglátjuk… Moninak azt mondtam, nem muszáj, de örülnék neki mert később előnyös lehet a kapcsolatunk szempontjából -vagy hátrányos- fasz tudja már mi lenne a jó… bassza meg. Tényleg nem is tudom mi lenne a jó.. kettős életet élni? hatalmasan nagy baromság.
Pozitívan gondolkodom. Nem erőltetek semmit. Majd meglátjuk, no meg Moni egészen más mint az eN. eddig . így tapasztaltam. eddig..
Kíváncsian várom a folytatást… mi lesz itt?

Síelni megyünk 2

Holnap reggel megyünk sielni. Illetve ma reggel. Mindent előkészítettem, már nem mondom le. Bevállalom a kockázatot, hogy ha lebukunk, megbüntetnek. Persze lehet hogy nem. Hisz lebukni csak akkor van esély ha valamilyen rendőrségi ellenőrzésbe futunk bele. Ha nem, akkor csak sielés lesz. Minden esetre pozitívan gondolkodom. Szeretném ha simán menne, annyira rákészültünk már erre a sielésre! Persze jobban is felkészülhettem volna, például ellenőrzöm az okmányokat meg ilyesmi. Csak az emberben annyira benne van, hogy EU tagállamban élünk és nem kell útlevél, hogy nem is gondolkodik felőle. Évek óta nem törődtem az okmány dologgal, hisz akár ahova mentem, sehova sem kellett ilyesmi. No mindegy.

Eve kontra eM

“Kedves Mici, ma nem volt jó napom… semmi sem jött össze úgy ahogy szerettem volna… ilyenkor természetesen megpróbálok pozitívan gondolkodni és bízni abban, hogy jobb lesz és a dolgok történése jobb sorban rendeződik… de ma nem, sehogy sem akart az irány megváltozni s ahogy haladt előre a nap, úgy csüggedtem egyre csak csüggedtem. Bizonyára voltál már így Te is, amikor a dolgok egyszerűen és megmagyarázhatatlanul mintegy ellened szövetkezve úgy történnek, hogy neked nagyon nem jó. Így volt ez ma velem is, és csak egyet remélhettem, hogy este, vagy éjjel válthatok veled néhány szót s akkor helyre billen a világom egyensúlya, aminek akaratlanul is a része lettél. Lassan és észrevétlenül belopózott csodálatos lelked a szívembe… s e messzeségből is érzem lelked sugárzását, angyalként szárnyalsz köröttem s hogy mindez pár nappal karácsony előtt történik? Hm.. fel nem foghatom.. egyszerűen és egyértelműen része lettél lelkemnek, veled kerek a világ s nélküled szegényebb, szürke és élettelen immár… ez van, semmi célom nincs e levéllel, csak kiírom magamból ami bennem van és eztán könnyebb lesz s tiszta szívvel reménykedem hogy ezután neked sem lesz nehezebb… (Óriás)”

Érzelmi kettőségben élem az életem. Miközben e levéllel adtam tudtára mit is érzek Eve iránt, a személyes találkozásunk előtt, aközben elutasító esemest kültdem eM-nek, aki ma is még próbálkozott, hogy velem tudja elképzelni azt amit szeretne, és egészen biztos, hogy mindketten ugyan azt akarjuk. Megírtam neki, hogy nem tudom miből gondolja, hogy mindketten ugyan azt akarjuk, mikor nekem fogalmam sincs, mit akarok… Eve más! Őt még csak képen láttam, lelkét annál jobban ismerem már és teljesen bele vagyok zúgva. Fantasztikus lelkével, hangjával és okos humorával, emberségével levett a lábamról, szerintem akarva, és akaratlan tette. Ilyen. Ő ilyen, számomra tele szikrával. Még nem is érintettem, nem is találkoztam vele de már most oda vagyok a vágytól, hogy vele lehessek… mert benne megvan a szikra amire vágyom, hogy fellobbantson. A többi meg nem érdekel. Eve van és ez nekem elég.

De miért is ilyen velem az élet? Miért van az, hogy egyidőben van nekem ez a két lány, az egyik engem akar és a kisujjam sem kellene mozdítanom s megkaphatnám, de nem kell, semmit sem érzek vele kapcsolatban és teljesen halott ügy, a másik pedig még ki sem bontakozott, talán nem is fog tovább fejlődni, de én epekedve várom minden pillanatban azt aprócska lehetőséget, hogy beszéljek vele, írjak neki, vagy csak úgy érezzem valamilyen formában a létezését. Szerintem ez a felállás kegyetlenség az élettől… persze tudom, a dolgok nem azért vannak, hogy rendkívüli egyszerűségükkel segítsék az ember életét, nem… lényegük, hogy kihívásokat fogalmazzanak meg az embernek, amelyekre folyton válaszonlni kell és mintegy permanens készenlétben tartja az elmét és szívet. Ez van.

Vasárnapi post

Hatalmasat koriztam. Majdnem két órán keresztül zúgtam a jégen, miközben downtempot hallagattam s különböző figurákat gyakororltam, mint a kontramegállás, hátrafelé korizás s ilyesmit. Most, hogy itt ülök a gép előtt, érzem csak igazán, hogy az egész testemet megmozgatta ez a sport.
Jó érzéssel tölt el ez a fizikai fáradtság és az is, hogy eM-el jól alakulnak a dolgok. Nem semmi a csaj, egyszerűen mindenféle forrókása effektus nélkül a lényegre tért, hogy meghív vacsorára, nem titkolva, hogy szívesen venné ha nem csak a gyomrunk lakna jól
Most gyömöszölöm magamba… mert nem teljesen az esetem, viszont a lehetőséget nem szeretném elszalasztani. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy csak úgy elutasítsak ilyen ajánlatot, nem beszélve arról, hogy ő olyan más mint az eddigi barátnőim… ezért aztán izgató számomra nagyon. S az is tetszik, hogy minden nemű helyzetemre vonatkozó gondolatom ismeri és jól tudja, hogy nem akarok semmi kötöttséget, csak némi kikapcsolódást és természetesen sexet… tehát semmi elkötelezettség, csak a tiszta élvezet minden téren. Ez lesz. Ennek kell lennie. És ezek ismeretében nyomul és nem is tudja mennyire beteljesíti vágyaim, elképzeléseim. Vagy tökéletesen tudja mi a helyzet, hisz ő is hasonlóan él és kell neki a pasi, aki nem akar tőle különösebbet, csak egy kis együttlétet. Szóval találkoznak az elképzelések.

A virágok völgye

Nincs annál szörnyübb büntetés mint, hogy örökké kell élned.
Mert ha választottál és nem lehet veled a választottad, csak szenvedés a lét megannyi életen át.
Elhagyni mindent és mindenkit a választásod miatt, megbocsátható ha valóban tudod, az ami.
És meglátod, ellened fordul a világ, mert tele van irigységgel, rosszindulattal s nem szívleli a beteljesült életet, szerelmet s lelkeket áldoz fel a próbatételért.
Vagy a választás hiába való, nem is lehetséges? és ha már megtörtént, nem is teljesedhet be? mert mondom, a világ útjában van s akkor eltapos, kíméletlenül…

L. a Story

Megcsókoltam.
Először csak kézcsók volt, aztán egy puszi az arcára… majd az orra hegyére, szájára.
Megsimogattam volna de olyan meleg volt és izzadtunk mindketten, hogy nem tudtam, egyszerűen nem csúsztak az ujjaim finom bőrén…
Megcsókoltam.
Apró puszikat leheltem a nyakára, a füle mögé, homlokára… és megcsókoltam.
Vissza csókolt.
Sokáig ültünk csendben az autóban, aztán vezettem, menni kellett… szaporodtak a kilométerek, haladtunk a következő helyszínre… Egyikünk sem szólalt meg.
Nagyon örülök neked – szólaltam meg végül.
Én is neked… de
Elkéstél – mondta végül – nagyon elkéstél.
Tudom. De reménykedem.
Én is pontosan ezt éreztem tavaly… mély nyomokat hagyott bennem az a néhány hónap, amíg reménykedtem.
Tudom. – feleltem s az is világos volt már, hogy két pad között vagyok rendesen és végérvényesen – nem baj, én elvagyok, szeretlek és kész. Te pedig élj… de rám mindig számíthatsz, tudod…
Ez nem ilyen egyszerű…

Nem, nem ilyen egyszerű valóban.
A legjobb a dologban hogy nem haldoklom. Nem agonizálok. Ha van márpedig van és szeret, akkor valamennyire mindig lesz. És ez nekem elég most. Nem akarok szoros és kötött kapcsolatot. Ha lesz akkor vagyok, ha nem akkor elvagyok. Szerintem ez valóban egyszerű.

Globális egyesülés

Azt hiszem sikerülni fog. Kapaszkodót is kaptam hozzá, mégpedig az élettől.
Érdekes. Ha elindul az ember egy irányba és ha elég nagy az elhatározása, akkor az élet is megtámogatja ebben. Apró jeleket küld, alig észrevehetőeket, de mindegyik arra hivatott, hogy valamilyen formában segítségére legyen.
Jobban körülnéztem magam körül és nem lehetett nem észre venni, hogy minden egy irányba mutat.
Előre. Mégpedig nem olyan módon, hogy csak lődörögj te szerencsétlen, majd lesz valahogy… Nem.
Határozottan tartanak össze a szálak és minden egymásból következik, és minden egy irányba mutat.
Semmi sem véletlen.
Egy olyan globális egyesülésről van itt szó, amely az Új Élet kezdete kell hogy legyen.
Alfa állapot van.
Süt a nap és felgyorsulnak az események… azt sem tudom mit tegyek. Hova kapjak. Most mi következik…
Jaj, nekem most nagy szükségem van egy kis nyugalomra, hogy kellőképpen átgondolhassam a stratégiát.
Olyan frissek bennem ezek a gondolatok, hogy nem is igazán tudom magam kifejezni.
Pedig reggel nagyon mélyről jöttem vissza. Sokáig csak bolyongtam a lakásban, nem igazán tudtam hol vagyok. Azt sem, hogy mit akarok. És egyáltalán ki vagyok?
Most nagyon izgulok…

Ha nem öl meg…

Minden rendben. Jól vagyok.
Bepróbálkoztam nála (N), és lepattantam… (mert érthetetlen pánikhangulat fogott el)
De gyorsan regenerálódok, mert a győzelme hiteltelenné vált s egyoldalú. Az ő szemszögéből igaz, szerintem pedig tele hamis állításokkal, csak az igaza legyen bizonyítva és a felelőség elhárítása: te basztad el… nevetséges.
Nagy veszteség, talán a remény halála nagyobb… Mindegy… De ezzel nem törődöm, mert tudom, hogy nem akartam igazán, nem akarhattam hisz oly sok minden történt köztünk, hogy lelkem mélyén ne akarjam úgy igazán az újrakezdést.
Fájdalmat okozott s különösen az hogy szinte két hét sem telt el és már van valakije… milyen szerelem volt ez, amit így át lehet lépni?… még azt mondta, hogy haláláig szeretni fog, szerelme csak a halálával múlik el… aztán eltelik két hét… nos ezért nem töröm a szívem miatta… fáj, de nem fogok belehalni… semmikép nem… és érzem a segítsége sem kell… ugyan…ugyan…
Könnyűvé vált a lelkem.

Szenved és én élvezem

Látom rajta, hogy oda van és bizonytalan és rágja magát.
Megmondtam neki, hogy nem tudom, komolyan gondolja-e a kalandot és az életet, mert ugye velem nem akar esküvőt..  mindent lehet, de arra nem vagyok kapható… egyébként ha ennyire nem akarja az egész tutit azzal a fickóval, akkor nem is értem, mi a dilemma tárgya?  …ha én nem volnék is szakítanék vele, így meg hogy van egy fickó, aki azért ellátja ezzel-azzal, talán könnyebb lelépni.
Én tudom, ha az ember halogatja a döntést , egyre nehezebb és egyre nagyobb veszteségekkel lehet kilépni  a “tutiból”

Végleg vége immár…

Közös képeinket levette az iwiw-ről…
Ez annyit jelent, hogy végleg feladta, már nem számít rám…
Elszámolt a sorssal és helyemet más veszi át. Furcsa érzés. Nem szándékoztam vissza menni hozzá újra, de most, hogy már nem is vár… olyan magamra maradottnak érzem magam.
Pedig semmi sem változott, csak a tudat, hogy már a lehetősége sincs… tudatosan nem kerestem vele a kontaktot, mert akkor sokkal nehezebb lenne megtenni azt amit meg kellett tennem… s most elengedett… már semmilyen szinten nem számol velem… ez a pillanat is eljött és nem gondoltam volna, hogy ennyire érzékenyen érint…

Micsoda alak vagyok… elhagyom és még nekem fáj.
Nagyon nem jó érzés, hogy ő mással…
Féltékenykedem vagy mi? (igen, mert még azért szeretem NA!!!)

Na gyorsan tegyük magunkat ezen túl, mert ennek így kell lennie… úgy van jól ahogy van…
Előre nézz és a többit elrendezi az idő…

“sohanemlátotttalánbarátaim”

A mai az első este, hogy kissé lehangolt vagyok és magányosnak érzem magam.
Ebben részben közrejátszik a “sohanemlátotttalánbarátaim” kapcsolatának alakulása. Kísértetiessen hasonlít az N-nel való kapcsolatomhoz… S mikor arról olvastam, hogy szakítás van, nem lepődtem meg. Benne volt a levegőben, aztán az is kiderült, hogy mi váltotta ki a végső összeomlást. Azt hiszem a fiú nem fog tudni elboldogulni azzal a lelki teherrel amit számára a lány előélete jelent, mert olyan, szóval így van összerakva. Igaz most szent a béke, de azt gondolom, hogy ha nem számolnak el egymással nagyon, mondom NAGYON ŐSZINTÉN akkor valóban csak kárász életű lesz a béke és hamar jön a végső és nehéz s nagyon remélem nem mocskos szakítás…

S hogy miért vagyok oly szomorú?
Azért mert tudom, hogy nem fog nekik sikerülni. Mert a fiúban oly mélyen gyökerezik a féltékenység, hogy csak ideig-óráig fog tudni uralkodni magán… csak idő kérdése, mikor esik neki a lánynak újra, hogy bizonyos dolgokat megváltoztasson rajta, hogy hozzá hasonlóvá tegye és ezáltal birtokolni tudja, illetve felügyelni még a gondolatait is. S persze ez nem egy kispálya, mert a lányt is kemény fából faragták. Muszáj is neki keménynek lennie, legalább is kifele ezt kell mutatnia, mert vele is kemény az élet és ha nem keménykedik ellenében akkor a jelen viszonyok közt nem tudna életben maradni… Én nem tudnék az biztos. Ennél sokkal jobb körülményeket hagytam el a lelki békémért. S most jól érzem magam. De félek, hogy eljutnak oda, mikor jobban fogják érezni magukat ha nincsenek együtt. A sex nem minden. Egy darabig gyógyír csak a problémákra. Aztán már nem segít az sem.

Persze szeretném ha nem lenne igazam. Az volna a jó. Ha tévedek. Ebben az esetben, szinte kívánom azt, hogy tévedjek.

Elmúlt a jövőnk

Hogy én mennyit agyalok!
Világos mint a nap, csak a régebbi bejegyzéseimbe kell belenézni, leírtam feketén és fehéren, hogy mi a gond és hogy azon változtatni nem lehet, nem tud. Hiába ígér, fogadkozik a legvégső szakítás pillanatát csak elodázni tudja. S minél később következik ez be, annál később indul el az ember az Új Élete felé. Fourth.

Az a helyzet, hogy már nem érzem magamban azt a tűzet, energiát, odaadást irányában, ami ahhoz kell, hogy vele tudjak élni hátralevő életemben, és hogy egy új családot alapítsak vele. Nem érzek iránta már mély szerelmet, és ez nagyon gáz. Sajnálom. Ez van.

Új élet. Fourth

Tegnap este órákon keresztül beszélgettünk.
Szakítok. Elmegyek… mondtam. Először próbált támadólag fellépni, aztán higadtabban magyarázkodni, később csak sírt, és könyörgött.
Megszegte a megállapodásunkat, megbántotta apai érzelmeimet. Most bánja, nagyon, szeretne még egy lehetőséget, ígér mindent, fogadkozik.
Nem tudok már hinni neki, bár olyan szépen kér és hajlok rá, hogy még várjam meg a hosszú hétvégét a végső döntéssel, de tudom, hogy nem fog menni, mert a probléma olyan mélyen gyökerezik, hogy ő szinte kívülállónak számít ebben. Egyszerűen nem tehet róla. Ilyen, így van összerakva gyárilag. És e miatt nem is haragszom rá. Csak sajnálom. És magamat is egy kicsit, bár már kész terveim vannak arra vonatkozóan, hogy fogok újra egyedül élni.

Szentségit neki!!!

Nem is tudtam először, hogy jól hallok -e. Belém nyílalt a rettegés, Úristen! megint szakítanom kell vele, mert nem változott semmit és ugyan ott folytatja mint két hónappal ezelőtt… kislányom miatt szorulok, mert hogy alig várom, hogy vele legyek, bezzeg máskor miatta nem igyekszem haza a munkából… szóval a napi támadásaitól, amit a lányom miatt kapok tőle, kivagyok teljesen és jól látja, már nem érzem jól magam vele… és akárhogy is beszélgetünk, beszélgethetünk itt bármiről, képtelenség ezzel a felállással együtt élni vele… nem tudok mit kezdeni a féltékenységi rohamaival.
Amikor visszamentem hozzá, azt gondoltam, megbeszélek vele mindent… aztán jobb lesz. Nem lett jobb, folyton tovább lép a támadásival, én pedig mindig egy lépéssel el tőle… így aztán távolodunk ismét.
Ez van… most mit tegyek?
Mi a fenét csináljak vele? Szentségit neki!!!

A kutya, mi ketten és a gép

Lassan újra eltelik egy hónap, és semmi nem biztos.
Nem vagyokbenne biztos, nem lehetek benne biztos, pedig az élet jó vele. Vannak sértődések is, de a limitálás megtörtént. Napi egy. Több nincs. Szépen megvagyunk hármasban is…

A kutya is megkerült… aztán megint elment. Szegény nagyon kicsinálva jött haza, két napig alig tudott mozogni… Aztán tegnap éjjel akcióztam.  Kövekkel dobáltam a betolakodókat. Azaz, azt az egyet.

Holnap után telepítek. Frissíteni kell a rendszert, mert akadozik és ezt az állapotot már nagyon nem szeretem. Csak még az nem világos, milyen rendszert építsek ki… Azt hiszem, nagyon minimum lesz, hogy hatalmas energiák szabadulhassanak fel-.

Nem ment simán

Meg volt a hétvége nagyobb trauma nélkül, de nem ment simán természetesen.
Kislányom a parkolóban két autó közt ment épp s mivel nem előre nézett, hanem az N-nek beszélt hátrafelé, bekoppantotta a fejét egy visszapillantó tükörbe. Nagyot szólt, oda ugrottam, megöleltem és megpuszilgattam apai, gyógypuszikkal a koppanás helyét. Úgy szorította a nyakam, egyszerűen nem akarta elengedni. Kérdeztem minden rendben? Csak a fejét rázta és kicsordult némi könny is… Aztán megnyugodott, akkor már látszott a helye, rendesen neki ment a tükörnek. Ekkor már N- közölte, hogy ő nem megy sehova- miért? – mert őrá itt nincs szükség… régi nóta, felkaptam a vizet és mondtam, ha összekaptad magad utánnunk jössz… de nem is muszály, amig el nem mondod, mi a baj. Persze én jól tudtam, de tőle akartam hallani. Nem válaszolt. Bementünk lányommal vásárolni az üzletbe. Később megbékélve jött velünk N. Aztán este elbeszélgettem vele. Hogy az ilyen akciók, féltékenységi jelenetek arra vallanak, hogy hiába a sok “tanulás” éppen ott tartunk, mint fél évvel ezelőtt… szó-szót követett és kialakítottunk egy kompromisszumot… végül is az volt a baja, hogy előtte ő is beverte a lábát kiszáláskor a kocsiszekrénybe, de akkor én nem részesítettem gyógyító pusziban sérülését…
De bennem van erősen a félsz… azt gondolom, nem lépett e téren előre semmit N. Nagyfokú önuralommal tartja kordában féltékenységi rohamait, de vannak pillanatok, mikor nem bírja… aztán később, illetve azonnal megbánja s retteg a következményeitől…
Gondoltam rá, hogy másképp fogom kezelni a dolgot… erősítem benne az ellenkezőjét, hogy fontos és szeretem…
Azé döbbenet, hogy ugyan azt a bánásmódot várja el, mint amit a kislányomnak adok… van közöttük húsz év korkülönbség… tényleg nem nőtt fel… érzelmileg gyerek… mit lehet csinálni…
Mit is csinálhatnék vele…