Levél Neked

A szomorúságommal kezdődött. Minden azzal kezdődött, hogy olvastam egy írást, sőt több őszinte vallomást melyek az én írásomhoz hasonlatosak. Őszinték, nyiltak és titkosak. S ezektől az írásoktól lettem végtelenül szomorú… mert amit olvashattam, az nagyon mélyen érintett, fájt, eleven húsomba mart. Lelkem padlót fogott és döbbenetttől napokig nem tértem magamhoz, szomorúságom végtelennek tünt. Sajnáltam a helyzetet, az életet, sajnáltam, hogy így kellett lennie, szerencsétlen csillagzat alatt kellett mindennek történnie… Oly mérhetetlen fájdalom lett urrá lelkemen s a döbbenet guzsba kötött… hé hát ilyen lehetséges? van ilyen? s tudom, hogy van s volt… tudom, hogy minden szó igaz s én napokig szóhoz sem jutottam… csendben ültem és vártam, hogy feldolgozzam az olvasottakat…
Aztán elszégyeltem magam, mert óhatatlanul is összehasonlítottam életem problémáját a tiéddel s csak a kellemetlen érzés maradt bennem, mely nem engedett írni…  mit is írhatnék? ezek után milyen alapon írok én itt bármit is…  aztán arra gondoltam ez az én életem, nekem ezek a problémáim, amelyek nevetéségesen eltörpülnek a tiéid mellett, de nekem akkor is ezek a problémáim, én élek velük és nekem ezek a legnagyobb problémák, melyekkel nem könnyű együtt élnem s a te problémád bármennyire is megérint, nekem virtuális…
Ezért tovább írok.
De erőt merítek a TE erődből, csodállak és minden elismerésem a tiéd, mert TE aki felálltál és bejártad azt a nem kis utat, végig csináltad hatalmas akarattal és hittel… az utat, melynek végét még nem is látni, de tovább értél mint sok embertárs akik nagyobb előnnyel indultak s most hol kullognak? úristen hol kullognak…
érdekes volna személyesen is ismerni téged
bizonyára szerencsés akinek köze lehet hozzád
és a gyermekeid is szerencsések, hogy egy ilyen erős és fantasztikus anyjuk van…

Sem fedél, sem törvény…

Sem fedél, sem törvény, sem szabadság, sem pénz, sem csillogás, sem meleg, sem hol, sem mikor, sem sem …
Semmihez sincs kedvem, fáradt vagyok… sok volt a munka ma is és csak egy lélekmelegítő, kikapcsoló filmre vágytam s tessék, véletlenszerűen ez jutott. egy depicsomag fájdalommal vegyítve.-pedig muszáj pozítívan gondolkodni. egyszerűen kell és kész… és lelkiismeretfurdalásom van, mert amikor csak egy kicsit bátorkodom lazítani, mert mondjuk semmihez sincs kedvem, akkor eszembe jut az a sok tennivaló, ami vár rám.-miért van nekem annyi tennivalóm?- miért kell nekem mindenfélét elvállalnom, felvállalnom? soha nem érek semminek sem a végére, soha soha soha soha soha soha… pedig csak lefeküdni és olvasni egy jó könyvet -erre vágyom nagyon, semmi másra…

Amikor a gyilkos megdöbben…

Amikor a gyilkos megdöbben, hogy áldozatának ugyan olyan érzései vannak mint neki. család, szeretet. símogass meg mindenkit helyettem, mondja az áldozat. és emberibb mint valaha… a gyilkos? hiszi, hinnie kell igazában, jogosságának a kivégzésnek. és ott azok az emberek, akik belehulltak a vízbe, immár halott testként… ők is szerettek, szerették őket és valaki várta őket haza. ha van haza… s ha nincs haza… fantázia panaszlakat. a fantázia megvéd, engem mindenképp megvéd. hiszem hát képzelem… -széthajszolt lelkemmel alig vagyok. sok volt ma mindenből, épp elég… kicsicsillagom ma fényesen ragyogott, fényesebben mint valaha. sokáig álltam az interspár parkolójában s néztem őt. hatalmas volt és ragyogott. nem is tudom. levenni szemem nem bírtam hát csak bámultam, bámultam, bámultam… hideg és beletörődő, formális. Aldo Moro levele a pápához. ilyen lett. feltételek nélkül.. nehéz világ ez. már mindenen túl van ez a társadalom, lezüllött erkölcsileg, morálisan… jaj de nagyon fáradt vagyok… ringass el ó halál. senki se jő. senki se vár, ringass el ó halál… -érdekes, ha fáradt vagyok, folyton a világvége hangulat uralkodik el rajtam. mintha mennék. el mennék és imádkozhatnék, de nem teszem, mert nem tudok és nem is akarok. minden nemű ima helyett könyörög az ember eleget észrevétlenül, csak úgy…

Elképzeltem, ahogy a …

Elképzeltem, ahogy a beszari számítók megköszöntik a sárkányt… mert megköszöntik, mert beszarik és képmutatók. Szidják mint a bokrot de félelmükben kinyalják a seggét… és ők az én munkatársaim… s a két err jegyében, a sárkány megjegyez… évek múltán is tudni fogja ki mivel és hogyan nem… esetleg… de én nem. Tüntetőleg maradtam távol a kollektív seggnyalástól, nem bírja a gyomrom. Meg a derekam is egyenes, még… Krisztával pedig véletlenül kétszer összefutottam. Mindkétszer az Interspárban. Hiába az Interspár egy jó hely. Krisztákkal lehet ott találkozni, különösen mikor az ember nem is számít rá. Persze nem a térdelőkriszti volt az és nem is a zavarodott elméjű hákriszta, aki évek óta olyan szekér után fut amelyik biztosan nem veszi fel. De ez nem érdekes immár, hanem az, hogy szomorú volt és szerintem kicsit csalódott is. Megszenvedte a válást és most sem boldog. Nem működik igazán az új partner. Mert az új partnerek már csak amolyan pót, pót akármik. Amikor az igazi oda van… de ki tudja mikor melyik és ki az igazi. Lehet hogy nincs is, miért lenne.. miért ne lenne? ha már oly fenemód optimista fazon vagyok… Hol van az előírva, hogy kell lennie. Talán az ember csak kinevezi az aktuálist amolyan megnyugtatásképpen. Hogy ne maradjon nyitott a kérdés. S ahogy fekszik a fűben, arccal lefelé, mondtam is neki: a vesztedbe futsz… Nagyon megijedtem mikor elvágódott. Néztem nem vérzik e az orra, de nem. Szerencse. Hogy tudott így elvágódni… nem is értem. Pedig nem ivott vörösbort, mint én. Mert én igen. Nem is keveset, de most kell. Jó hogy van. Adtam vért és kell az utánpótlás. Hiába ittam annyi unicumot tegnap este. A sört meg nem bírtam. Olyan nevetséges! Képtelen voltam egy fél literes dobozos sört meginni az este. S mivel éreztem, hogy így nem fogok berúgni, szorgalmaztam még több unicum elfogyasztását. (hogy én hogy tudok undorodni az unicum utóízétől! nagyon finom, de szinte undorodom tőle, annyira jó… ciki szerintem… Aztán lassan leragadt a szemem. Néztem még kicsit valami endékás tornászfilmet és aztán eltettem magamat holnapra… bár kicsit finoman fogalmaztam, mert az nem amolyan sima eltevés volt, mint általában. Nem. Belezuhantam néhányszor és már csak a mit tudom én mi volt az ami segített. Azt hiszem elveszítettem az eszméletemet.

Csak ülök és nézek ki a fejemből…

Csak ülök és nézek ki a fejemből….

Az este lassan bekúszik az ablakon… az utca fénye árnyékot vet a falon… downtempo forever…
piszok jó… itt bent a én kis világom… füstös homály és lüktetés… szárnyak nélkül… zsibbad is kicsit… talán könny… mindenesetre égető fájdalom..

Kötetlenségem guzsba köt

Szar kedvem van.
Nyomott vagyok. Enyhén depis hangulatomban tömmedek. .. Csak tépelődöm és semmi pozitívra nem tudok gondolni. Pedig volna minek örülni, csak nem tudok. Gondolataim szertefoszlottak, ha voltak egyáltalán.
Pedig most az van amit akartam, kihoztam a helyzetemből a maximumot. Azt hiszem.
Azt csinálok amit akarok és akkor amikor akarom. Független és szabad vagyok… bár ezt kétlem, hogy lennék szabad mikor képtelen vagyok a szabadulni állandó nyavajgásaimtól? Kötve vagyok magamhoz. Nem tudok más lenni és nem is tudom miért akarok más lenni. Nem is akarok más lenni. De ha jól meggondolom nem is tudnék más lenni. Vagyok aki vagyok. Csak unom már, hogy folyton saját magammal kell harcolnom. Miért nem mennek a dolgok magától értetődően? Semmit sem tudok. Kötetlenségem guzsba köt. És nem szárnyalok. Teszem a dolgom, amihez csak kedvem van, kényeztetem magam meg ilyesmi és még sem szárnyalok. Sőt! Igaza van Terikának, amikor azt mondja, mindig kell egy társ. Ezt ő is mondta, anno. Nincs az életben semmi olyan jó, amit társ nélkül jó lenne megélni.
Az a bajom, hogy sok mindentől akarok szabadulni. S mikor szabadulok, előttem nincs semmi. Nincs perspektíva, cél. Illetve célok azok vannak, de hát kit érdekel.
Semmi sem érdekel.
A fasz ki van az egésszel…

Elbaszott egy nap bassza meg

micsoda mocskos szerencsétlen hibbant és megátkozottan elbaszott nap ez a mai én nem is tudom hogy lehet ilyen szar köcsög gyűlöletes idegbeteg szerencsétlen széjjelbaszott faszkalap napja az embernek
a kurvaéletbe a hülye anyját ennek a faszkalap napnak hogy rohadjon meg a jó kurvaédesanyjával együtt az ilyen nap mint a mai…
hát mi a faszomat vétettem én ebben a mocskos világban, hogy nekem ilyen  szemét diliházba illő napot kell átélnem hát mi a faszomat vétettem
bassza meg a kurva anyját
és ráadásul 17 órát kellett dolgoznom hogy reményem sem legyen arra hogy egyszer vége lesz a kibaszott életbe
és minden de minden ellenem fordul és semmi sem sikerül a
kurva életbe bassza meg
hát bassza meg a kurva életbe

Összeomlás lehet

akár én is összeomolhatnék jelen helyzetemben, de nem teszem… nem vagyok az a fajta, hogy csak úgy összeomoljak…. aki túlélte fiatalon az édesapja halálát, az nem omlik csak úgy össze meg vissza…
semmi nem megy úgy ahogy szeretném és jó volna nekem…
-kislányom csodás természetességgel tessékel ki este abból a lakásból, amely otthonom volt még három éve… szia Apa, jó éjszakát neked is- mondja, és mosolyog is hozzá és már csukja be az ajtót, még ki sem léptem teljesen a lakásból…
-esemesváltás: “ma csúcs voltál a tartózkodásban” – “a kőbe zárt annyit tesz, mint szilárd és rendíthetetlen?” – “célzás ez? igen azt” – “miért célzásnak szántad?” – “nem… nem szántam én semmit sem semminek” – “értem, nem akartam csúcsot dönteni tartózkodásban” OFF részemről…
-a legkisebb baj, hogy a laptoppomban bedöglött a dévédé író… semmit sem tudok menteni, egyáltalán nem tudok csinálni most semmit… gáz ez az egész…

Szarságos vasárnap

Nincs kedvem semmihez sem.
Csak vagyok és észrevétlenül létezem. Belealudtam a formaegybe, és jól elcsesztem a blogom kinézetét.
Pedig terveim voltak délutánra, tanulni is akartam, meg talán bringázni is. Kerestem a kislányom, de nem értem el, mert az ex a pasijával kavart, a Manó pedig a mamipapival töltötte az idejét…
Én meg itt tömmedek néhány esemes társaságában. Nem értem mi történt velem. Olyan okosan kihasználhattam volna ezt a vasárnap adta szabadságot! De eltértem az eredeti tervemtől már délben, aztán a későbbiekben pedig már nem tudtam megmenteni ezt a napot. Dugában van az egész szarság. Szarság, szarság, szarság…

Reggeli halálra váltan

Lassan erősödik a fény…
hajnal van… aludtam kb négy órát és azon ébredtem, hogy N. boldogan repked, kapaszkodik az új pasijában és a haja száll a szélben, ahogy szaladnak kéz a kézben a napfényes tóparton… erős képek voltak ezek, olyan erősek, hogy egyszerűen nem bírtam tovább aludni, sőt a szemem sem bírtam csukva tartani…
vajon gondol-e még rám? és én meddig fogok emlékeitől halni vagyis -ből élni? meddig lesz az hogy emléke tönkre tesz bennem minden lehetőséget? miért? mert mindent és mindenkit hozzá mérek, bennem él minden percben és ha nem gondolok rá akkor is rá gondolok…
szeretnék már szabadulni tőle, lezárni és nem elfelejteni de belőle építkezve tovább lépni… nagyon szeretnék, mert amíg ez nem történik meg, akaratlanul is megbántok mindenkit aki nyílt szívvel fordul felém és én már-már szinte elfogadom, de mielőtt teljes szívvel viszonoznám, N. emléke visszahúz…
és ugyan ott vagyok mint hónapokkal azelőtt, toporgok magamban, kínlódva, erőlködve helyben járok…

Pedig nem kellene, hogy így legyen, hisz eleve elképzelhetetlen volt az élet vele, ezt tudom jól, olyan alapvető problémáink voltak, amelyeken nem tudtunk, képtelenek voltunk úgy túl jutni, hogy mindketten élhettük volna közös családi életünket harmonikusan, hatalmas nagy szerelemben …

Apa vagyok 4 – Apa és a depresszió

Ma nagyon szomorú voltam… kislányom meg is kérdezte, Apa nincs semmi baj? – mindíg úgy aggódik.. – nincs kicsim, csak apának nincs kedve vigyorogni… – miért?
miért?… mondjam el neki, hogy sokszor rám tör a depresszió, mert szarrá ment az életem sokszorosan? vagy mert akár hogy is van néha még mindig hiányzik N? mert alkalmatlannak érzem magam az életre? mert elmúlt a ki sem alakult K? mert még remetének sem vagyok jó? vagy mert butulok ezerrel és vonzódom a primirív dolgokért s ez nagyon fáj? esetleg a néma L és a kudarcról meséljek neki? mert egyszerűen csak nincs hangulatom, mert keveset tudok magammal lenni? ápolni lelkem? – mit mondjak neki?
Aztán később, már az Aquaparkban huncutkodtunk a vízben, örömmel jegyezte meg, vissza jött az apa!
Igen a kicsi elvárja, hogy az Apa mindig toppon legyen, kész arra, hogy maximálisan szórakoztassam és ha gondom van, azt tartsam meg magmnak, abból ők nem kérnek… mert Apa erős, biztonságos és kellemes hangulata van mindig… Apa jó és vidám, mindig és mindenkor kapható egy játékra, mert Apa ilyen… ő az APA.

Szerintem… a Himnusz mindennek az oka

Szerintem mindennek a himnusz az oka… egy ilyen búvalbaszott zenével depresszióba lehet taszítani a népet… mint ahogy már meg is történt… be van már kódolva a születendő egyedbe, hogy ha sikered van akkor gyászzene a jutalmad… semmi tűz, semmi vérlázítás… dicszőséges attitűd… csak a sírás-rívás…
áll a Talmácsi a dobogón, GYŐZŐként és hallgatja ezt a depressziós latymatagot… borzasztóan kiábrándító…

Szerintem, az emberek hazudnak mikor azt állítják, hogy boldogok… nem tudnak boldogok lenni, mert alkalmatlanok rá…

Szerintem nem is tudják igazán mi az… nem mintha én tudnám… mindenkinek más… van aki attól boldog, hogy ránéznek, apró törődéstől… van kinek semmi sem elég..

Szerintem a családok hetven százaléka boldogtalan… mindent megbánt és csak csinálják mert azt hiszik ez van elrendelve és akkor nincs más alternatíva…

Szerintem, nem tudtam volna úgy szeretni a gyermekünket, mint ahogy azt ő elképzelte…

Reggeli gondolatok

Végre ismét napsütéses reggelre ébredtem.
Vivaldi.
Persze az első dolog ami ébredéskor az eszembe jutott, N. volt…
Gondolom még jó darabig így lesz, ezért különösen nem szomorkodom miatta. Tudomásul vettem a megváltoztathatatlant és előre nézek… élek szerencsére, nem olyan borzasztó a helyzet mint amikor a pánikomban gondoltam. Valóban nagy igazság, hogy nem azért kell bánkódni, hogy végetért, hanem annak kell örülni, hogy megtörtént, ha már egyszer a dolgoknak így kell lenniük. És ha erre gondolok, akkor valóban jól érzem magam, de ha arra gondolok, mit veszítettem, akkor most azonnal beleverem a fejem a falba…

Hobo Blues Band – Nem hallod, üvöltök

Már nem érzem azt a fájdalmat, amely napokkal ezelőtt szinte megbénított…
enni sem tudtam, gondolkodni és dolgozni is képtelen voltam.
De megértettem, nincs szüksége rám, felszabadult számára terhes kötődésünktől… új utat jár, és én ebbe nem férek bele… ez van. Már nem fáj annyira.

Nem sírok és nem panaszkodom,
nem mondom el másnak mi a bajom,
de ha felnézel a csillagokra, oda fel van írva… nem jut eszembe a folytatás

Viszont megtaláltam azt a dalt, amely akkor jutott eszembe, mikor szakításunk éjszakáján eljöttem tőle:

Énekek éneke

Szomorú az idő, nem akar változni
nagy átok van rajta, mért tudlak szeretni,
szeretni nem tudtam, de most már jól tudok
búsulni nem tudtam, úgy is megtanulok.

Köszönöm édesem, hogy eddig szerettél
verjen meg az Isten, ha már elfeledtél,
verjen meg az Isten, veretlen ne hagyjon,
szeretetlen társat, hideg ágyat adjon.

Ez egy erdélyi népdal, a Muzsikás együttes énekli…
Ez jutott az eszembe, mikor felkeltem és látom, szomorú az idő és napok óta csak esik…
Pedig nem kívánok neki semmi rosszat… sőt, találja meg a boldogságát, érje el a célját. Ezt kívánom neki tiszta szívemből és ezt azért teszem teljesen őszintén, mert már egy éve tudom, minden együttmaradási próbálkozásunk helyből kudarc, mert nem azonosak az indulási feltételek és ő nem bírta feldolgozni a kislányom iránt érzett apai szeretetemet… tehát velem úgy sem sikerülhetett volna neki…

Legyőzettetett

Fölém hajolt és mosolygott. Egész közel volt és már nem vibrált a levegő körülöttünk.
Győzött… igen, igen, legyőzött.
Élvezte a helyzetet, gondolom azt hogy már semmi hatásom nincs felette.
Hagytam örömködni, élvezze csak… most van itt az ideje…
Hagytam győzni, mert nekem nem volt erőm hozzá, nem akartam primitív veszekedésbe belemenni.
És akkor azt mondja nekem, ha tud segíteni… szívesen… naelmészteapi…

Meg kellene csak dögleni

nem vágyom másra, csak megdögöljek, egy csendes sarokban… olyan belső fájdalmat érzek, mit még soha… de igen, mégis, éreztem már ilyet, amikor édesapám elment… akkor…

tulajdonképpen nem történt semmi különös, csak beteljesedett a végzetem…

ennyi…

Lehet, hogy nem kellene most írnom

mert kiborultam rendesen

minden nagyon fáj

zsigerből szenvedek, halálos kínban vagyok

hiába minden most simán megtudnék dögleni

akurvaéletbe

megtettem a legnehezebb lépést, erőm volt hozzá

most én döglöm bele

jaj csak történjen velem valami, hogy túl élhessem

iszonyú minden angyal

dögöljenek meg

…

kedvem sincs leírni a történteket, talán majd egyszer

ha lesz kedvem

El kell tudni viselni

El kell tudni viselni.
EL KELL TUDNI VISELNI.
El kell tudni viselni.
Ez a döntésem következménye.
Igen most nyugodt vagyok, senki nem zavarja a kapcsolatom a kislányommal, apa lehetek ahogy szeretek apa lenni… vele vagyok amennyit csak bírok és akarok…
Ez a döntésem pozitív következménye.
De másik oldalról, hiányzik, igen, kibaszottul hiányzik…
El kell tudni viselni.
El kell tudni viselni, még akkor is ha kibaszottul fáj…
Nincs más lehetőség.
Ez van.
El kell tudni viselni.

Nagyon hiányzik

Reggel felhívtam N-t és csak annyit mondtam neki: nagyon hiányzik.
Aztán elköszöntem nem hagyva lehetőséget neki, hogy míg vonalban vagyok magához térjen.
Nem tudom jól tettem-e…
Most jól felkavartam és megzavartam. Hangján hallottam jól van. Az én hangomon szerintem az érződött, hogy szarul vagyok. Mindegy, jó volt hallani őt.