Síelni megyünk 2

Holnap reggel megyünk sielni. Illetve ma reggel. Mindent előkészítettem, már nem mondom le. Bevállalom a kockázatot, hogy ha lebukunk, megbüntetnek. Persze lehet hogy nem. Hisz lebukni csak akkor van esély ha valamilyen rendőrségi ellenőrzésbe futunk bele. Ha nem, akkor csak sielés lesz. Minden esetre pozitívan gondolkodom. Szeretném ha simán menne, annyira rákészültünk már erre a sielésre! Persze jobban is felkészülhettem volna, például ellenőrzöm az okmányokat meg ilyesmi. Csak az emberben annyira benne van, hogy EU tagállamban élünk és nem kell útlevél, hogy nem is gondolkodik felőle. Évek óta nem törődtem az okmány dologgal, hisz akár ahova mentem, sehova sem kellett ilyesmi. No mindegy.

Elmúlt a jövőnk

Hogy én mennyit agyalok!
Világos mint a nap, csak a régebbi bejegyzéseimbe kell belenézni, leírtam feketén és fehéren, hogy mi a gond és hogy azon változtatni nem lehet, nem tud. Hiába ígér, fogadkozik a legvégső szakítás pillanatát csak elodázni tudja. S minél később következik ez be, annál később indul el az ember az Új Élete felé. Fourth.

Az a helyzet, hogy már nem érzem magamban azt a tűzet, energiát, odaadást irányában, ami ahhoz kell, hogy vele tudjak élni hátralevő életemben, és hogy egy új családot alapítsak vele. Nem érzek iránta már mély szerelmet, és ez nagyon gáz. Sajnálom. Ez van.

Nem. Nem és nem …

Várom, hogy meginduljon bennem az érzelem s érezzem, hogy szeretem.
Nem érzem.
Nem indul meg bennem semmi fellángolás, hit a közös jövő iránt. Csak a szégyenteljes sérelmeket látom magam előtt lelki szemeimmel. No meg a félelmet érzem, ha maradok, előbb vagy utóbb újra szembe kell néznünk a féltékenység irtózatával.

Nem megy, nem bírom lelkileg újra kezdeni. Nem tudok újra hinni.
Tudomásul kell venni, képtelenek vagyunk együtt élni, legalább is én képtelen vagyok vele együtt élni. Egyszerűen nem megy …

Probléma – a második

mindig sikerül neki elterelni a figyelmet eredendő problémájáról…
nagy taktikus…
azt sem tudom, akarom-e kiugrasztani a bokorból…
mert igazság az hogy félek a végső következményektől…
hogy marad az egyetlen lépés, ami egyikünknek sem jó, és én sem akarom azt mert nagyon tudok szenvedni magányosan…
inkább megpróbálom kordában tartani, irányítani, kezelni…
s közben reménykedem…

Mostanában…

Sokat dolgoztam a múlt hónapban. Mindenkinél többet. Sajnos a rendszer olyan, hogy nincs sok értelme. Nem látszik meg a jövedelmemen. Ezért kicsit lazítok mostanában. Nem eröltetem a dolgot, mert a rendszer lényegéből adódóan nem sok értelme van, inkább magamra és életemre fordítom a képződött szabadidőt.
Kicsit bombázom N-t. Zaklatom, hogy megszokja… mi az ami elvárható tőlem, mi az amit adni tudok és ki vagyok én. Ezért aztán tegnap előtt is volt egy esti elbeszélgetésünk. Ezzel töltöttük az esténket. Beszélgettünk. Néha van olyan érzésem, hogy nem sok értelme van az egésznek. Optimista ember lévén bízom a dolgok jobbra fordulásában. Teszek is érte ezerrel. Nem várom a sült galambot. De néha elfáradok és azt gondolom, hogy reménytelen eset. Aztán mindig tanulok valamit, hogy bánjak vele és akkor mindig nagyon jó egy darabig. Aztán kezdődik elölről minden…

Vékony jégen táncolunk…

Kicsit törékeny … vannak sértődős pillanatok… tegnap három ilyen volt…
Most azt a taktikát követtem, hogy megkérdeztem mi a baj… semmi… volt a válasz, és nem foglalkoztatott a dolog tovább…
Pedig mindketten tudtuk, hogy mi volt a baj…
Később hálásan megpuszilt, jelezve, hogy szeret és szerintem tudat alatt megköszönte a türelmem…
Szégyenli a gondolatait… őszintézünk még sem mondja… nem beszél róla, mert tudja, nem lehetnének ilyen gondolatai… ő maga mondta, hitette el velem, hogy nincsenek… én ehhez tartom magam… és reménykedem abban, hogy nincs igazam…

Probléma – az első

*Ignotus – Akarom* című versét küldtem el neki, hogy örüljön…és ezt a választ kaptam …
” juj, de szép! Majd elmentem és kinyomtatom! Nagyon
tetszik… Majd ha lesz otthon netünk, akkor én is fogok egy csomó verset
böngészni, jó? Már csak hetek kérdése. Pusszantalak nagyon, és várom a
csendet, az együttlétet, s hogy öledbeborulva a kandallótűz előtt
magambaszippantsam a szerelem meghitt légkörét… mert ez van…”
Aztán este minden másképp alakult… mindenféle gyanúsítgatásokkal esett nekem, feltételezett és nem létező víziókkal bombázott, hogy így és úgy lesz és stb… hogy az esküvőnkön részemről nem lesz senki, és amiért anyám nem szereti őt, nekem nem kellene szóbaállnom vele, és mi csak a családunkkat tudjuk elfogadni…
sokat sírt közben… aztán folyton újrakezdte, hogy kiket szeretek és a rokonságom fontosabb, miért segítek a bátyámnak, miért álok szóba anyámmal… meg az ex- szel….
Sokáig nem tudtam megszólalni…
mitévő legyek? mit mondjak neki, most mikor építjük az új életünket, akkor miben bízzak? mikor már az elején ilyen problémái vannak… azt is a fejemhez vágta, hogy ilyenkor elmenekülök, a problémák elöl… hát most nem, nem menekültem el, megpróbáltam megértetni vele, hogy amit most csinál, az nagyon csúnya dolog, mert a családomnak esett neki, nem személy szerint nekem, és ők mindenkor a családom lesznek, még akkor is, ha nem szereti őket, és az a helyes ha ellene nem korteskedik, hanem elfogad úgy ahogy vagyok a családommal együtt…  Aztán elemeztem a család fogalmát…. nem is tudom, értelmes, intelligens embernek hogy juthatott az eszébe ilyesmi, hogy a családommal zaklasson ilyen szinten.. megdöbbenésemnek adtam hangot, és visszavonulót fújtam s hagytam saját levében főni….
Később, megkérdezte, olvastam e mailt… Mondtam, nem volt időm… Akkor már késő, jött a válasz… hát a fentiek lettek volna… aztán mi lett belőle!!!
Éjjel, mikor bebújtam mellé az ágyba, bocsánatot kért… reggel is még egyszer kért, hogy bocsássak meg neki…
Megtörtént…

Zajlik az élet

Mindig van cél… és egy kicsit haladunk előre. Nekem néha túl gyorsan, de aztán bizalommal fordulok új életünk felé… Tervezünk és alkotunk.. közben zajlik az élet, megállíthatatlanul zakatolunk. Néha felbukkan némi múlt béli emlék, amely emlékeztet az új élet előtti fájdalmakra, de most másképp kezelem le a dolgokat… már csírájában felemelem és megbeszéljük… s nem hagyom elmélyülni… addig nyüstölöm, míg úgy nem látom, hogy túl van rajta… de milyen témák ezek? … ez az.. többnyire az önbizalom hiányára visszavezethető belső gondok, gondolatok… Mint egy pszichológus, úgy működök e párkapcsolatban néha… még nem fáraszt… de próbálom erősíteni. De lehet e erősíteni bármit is ebben a korban? Talán sok munkával egyensúlyban tartani, azt lehet… hát remélem, mert ez ez utolsó esélyünk.

Reménykedem

Megtettem az első lépést.
Boldog volt. Sokat beszélgettünk. Mindent átbeszéltünk, mégis izgulok. Bennem van a görcs rendesen, de bizakodó vagyok. Nagyon remélem tudja ő is, hogy mit csinál és nem teszi tönkre az életünket végleg…
Most még csak reménykedem…
Reménykedem és rettegek…

Nem tudok aludni… 3

ezért aztán írok…
arról, hogy folyton őrá gondolok, folyamatosan ingadozom a megbízom vagy mégsem bízom között…
most nagyon értem már, hogy milyen fontos a bizalom, és ha egyszer a bizalom kemény csorbát kap, azt rettenetesen nehéz helyrehozni…
szinte lehetetlen…
vagy csak én vagyok merev és megcsontosodott lelkű? nem tudom, mindenesetre, képtelen vagyok dönteni… néha hajlok rá, hogy engedek… aztán felrémlenek bennem megalázó szörnyűségek…

írnom kell arról is, hogy oly szépen szuszog mellettem az immár iskolás nagylányom, akit felvettek az első elemibe…
iskolás lett a kislányomból...
mit mondjak, nagy napokat élünk meg… és annyira szeretnék felhőtlen átélni még sok-sok ilyen élményt vele… s megint ő jut az eszembe, amikor ilyen élményeim nem lehettek… sőt lelkiismeret furdalásom volt amiért a lányommal vagyok, és titokban kellett találkozgatnom vele…
Úristen! hogy is engedhettem …
meg arról, hogy éhes vagyok… s most megyek és nézek valami abrakot kicsi lovamnak…