Már akkor elveszítettük a meccset, mikor hallgattuk a himnuszokat…
Játékosaink a balsorstól megátkozva küzdöttek az első félidőben, aztán pikk-pakk-ra kaptunk két gólt…
Vért izzadva, de sikerült a mieinknek egy amolyan becsületbeli gólt összekaparni a végére, de semmi több…
a sorsunkban van megírva… semmi esély…
Okosan hagyta a svéd válogatott, hogy erőlködjünk az elején, gondolván, biztosan kipurcan a magyar mind mentálisan, mint fizikailag..(mint általában) s valóban… csak az egy félidőre kalibrált nemzeti tizenegy vesszőfutásának újabb állomását nem volt jó nézni…
Mindennek a Himnusz az oka… mondom már régóta, hogy ez a gyász zene csak ellenünk van, nem hogy lelkesítené a magyar érzelmeket, nem… letöri még azt is ami véletlenül az emberrel együtt jött a világra…
Ui: Ez van. Ami jó volt az egészben, hogy kedvenc barátaimmal Desperados és Delirium mellett néztük a meccset s egymást. Jókat beszélgettünk, hülyéskedtünk, röhögtünk mindenféle régi történeteinken. Egy bizonyos kor felett az ember már jókat tud szórakozni a régen volt történetein, emlékezünk meg ilyesmi de jó is, hogy volt!
-reggel kell tennem ezt a kiegészítést, mert este, a sok piától már nem volt erő tovább írni ezt a postom-
