Megcsókoltam.
Először csak kézcsók volt, aztán egy puszi az arcára… majd az orra hegyére, szájára.
Megsimogattam volna de olyan meleg volt és izzadtunk mindketten, hogy nem tudtam, egyszerűen nem csúsztak az ujjaim finom bőrén…
Megcsókoltam.
Apró puszikat leheltem a nyakára, a füle mögé, homlokára… és megcsókoltam.
Vissza csókolt.
Sokáig ültünk csendben az autóban, aztán vezettem, menni kellett… szaporodtak a kilométerek, haladtunk a következő helyszínre… Egyikünk sem szólalt meg.
Nagyon örülök neked – szólaltam meg végül.
Én is neked… de
Elkéstél – mondta végül – nagyon elkéstél.
Tudom. De reménykedem.
Én is pontosan ezt éreztem tavaly… mély nyomokat hagyott bennem az a néhány hónap, amíg reménykedtem.
Tudom. – feleltem s az is világos volt már, hogy két pad között vagyok rendesen és végérvényesen – nem baj, én elvagyok, szeretlek és kész. Te pedig élj… de rám mindig számíthatsz, tudod…
Ez nem ilyen egyszerű…
Nem, nem ilyen egyszerű valóban.
A legjobb a dologban hogy nem haldoklom. Nem agonizálok. Ha van márpedig van és szeret, akkor valamennyire mindig lesz. És ez nekem elég most. Nem akarok szoros és kötött kapcsolatot. Ha lesz akkor vagyok, ha nem akkor elvagyok. Szerintem ez valóban egyszerű.
