Tegnap hatalmasan nagyot bringáztunk, meglátogattuk a barátainkat és természetesen abba az iskolaudvarba akart menni, ahol én voltam kisgyerek… általános iskolás. Minden bringázáskor utunk oda vezet. Nagy beton udvara van, mindig nyitva… ott kerekezünk és ugrálóst játszunk… -mint kisiskolás koromban… ugyan ott, ugyan úgy.
Egész nap a termálban volt az anyjával… oly sokat lubickolt, hogy teljesen felázott a lábán a bőr s ahogy a medencében közlekedett, le is kopott rendesen az ujjairól és a talpáról. Szenvedett és olyan siralmas hangon beszélt velem a telefonon, hogy nem bírtam ki és felugrottam hozzá. Megpuszilgattam a sebeket, mondván az apai puszinak gyógyító ereje van. Sokat is gyógyult, bár ez inkább a Voltaren gélnek köszönhető, amivel lefekvéskor az anyja bekente a sebeket.
Mekiben vacsoráztunk. Happy menüt kért mint mindig s azt kérdezte, hogy milyen nap van ma. Kedd. Akkor még kettőt kell aludni, hogy péntek legyen. Igen, még kettőt. Aztán elfogyott a majonéz. Majd ő hoz. Adtam neki pénzt és beállt a sorba. Várakozott türelmesen, percenként nézett felém. Biztatólag intettem neki, csak bátran kicsim. Olyan édes volt ahogy ott állt a sorban, felnőttesen, komolyan. Rendelt és tálcán hozta a cuccot… első alkalom volt, hogy egyedül, nyilvánosan intézkedett, vásárolt okosan. Nagyon büszke voltam rá és tapssal tüntetve gratuláltam neki, hogy ő milyen ügyes… Boldog volt, miként én is… nagyon.
