A mai az első este, hogy kissé lehangolt vagyok és magányosnak érzem magam.
Ebben részben közrejátszik a “sohanemlátotttalánbarátaim” kapcsolatának alakulása. Kísértetiessen hasonlít az N-nel való kapcsolatomhoz… S mikor arról olvastam, hogy szakítás van, nem lepődtem meg. Benne volt a levegőben, aztán az is kiderült, hogy mi váltotta ki a végső összeomlást. Azt hiszem a fiú nem fog tudni elboldogulni azzal a lelki teherrel amit számára a lány előélete jelent, mert olyan, szóval így van összerakva. Igaz most szent a béke, de azt gondolom, hogy ha nem számolnak el egymással nagyon, mondom NAGYON ŐSZINTÉN akkor valóban csak kárász életű lesz a béke és hamar jön a végső és nehéz s nagyon remélem nem mocskos szakítás…
S hogy miért vagyok oly szomorú?
Azért mert tudom, hogy nem fog nekik sikerülni. Mert a fiúban oly mélyen gyökerezik a féltékenység, hogy csak ideig-óráig fog tudni uralkodni magán… csak idő kérdése, mikor esik neki a lánynak újra, hogy bizonyos dolgokat megváltoztasson rajta, hogy hozzá hasonlóvá tegye és ezáltal birtokolni tudja, illetve felügyelni még a gondolatait is. S persze ez nem egy kispálya, mert a lányt is kemény fából faragták. Muszáj is neki keménynek lennie, legalább is kifele ezt kell mutatnia, mert vele is kemény az élet és ha nem keménykedik ellenében akkor a jelen viszonyok közt nem tudna életben maradni… Én nem tudnék az biztos. Ennél sokkal jobb körülményeket hagytam el a lelki békémért. S most jól érzem magam. De félek, hogy eljutnak oda, mikor jobban fogják érezni magukat ha nincsenek együtt. A sex nem minden. Egy darabig gyógyír csak a problémákra. Aztán már nem segít az sem.
Persze szeretném ha nem lenne igazam. Az volna a jó. Ha tévedek. Ebben az esetben, szinte kívánom azt, hogy tévedjek.
