Új Élet. Third.

Nem is tudom hol kezdjem…
Kislányomat kivittem a reptérre, mert ott több napos repülő napot rendeztek.
Rengeteg repülőgép, ejtőernyősök, vattacukor, helikopter, Bessenyei, ugrálóház, csapoltsör, spongyabobos lufi… volt ott minden, szépen sütött a nap… rengeteg ember… lélegzetelállító bemutatók… tetszett, így különösen, hogy nem kellett dolgoznom.
Felszálltunk a tizenkét személyt szállító A2-es gépre egy sétarepülésre. Kislányom még sosem repült, de most nagyon beindúlt, hogy menjünkapa! Az ölemben ült, így megspóroltunk egy jegy árát. Szóval elindult a gép, mint egy autó, gurultunk és mondom a kincsemnek, érezni fogod, hamarosan nem ráz a gép mert már a levegőben van és repülünk!!! Nem érezte, de kinézett az ablakon s épp egy balfordulóval kanyarodott a gép: leírhatatlan az a csodálkozás az arcán, ahogy felismerte, tényleg a levegőben vagyunk és milyen kicsik a házak!!! A város felett körözött a gép pár percig. Kislányom a csodálkozástól folyton beszélt, ahogy mindig is szokott, egyfolytában kommentálta amit látott. Egyszer csak elhallgatott. Mint hullámvasút úgy közlekedtünk, de nem volt vészes, de a kincsemnek megfordult a gyomra. Kiverte a víz. Küzdött, hős volt. Apa kicsit rosszul vagyok… mikor szállunk le? Aztán ölben hoztam le a gépről, de akkor már jobban volt. Kicsit cipeltette magát, én pedig szívesen tettem.
Majd közölte, hogy ő soha sem fog repülni többet.

Este megint kerékpároztam. Most nagyon nagy kört tettem meg, szinte körbebicikliztem a várost. Repülőtér, tónál prósza, a főtéren fagyi…

Ma felhívott.
Az kérdezte, miért hagytam néhány dolgot ott, miért nem vittem el mindent… szerintem a remény szólt belőle, hogy legyen még kapocs, hátha… De gyorsan lehűtöttem, véletlen, mert nem találtam meg őket, mikor pakoltam. Azt is kérdezte, tulajdonképpen miért hagytam el. Érdekes kérdés. Annyi zaklatottság után, annyi agyalás után és világos beszéd után még megkérdezi. Érdekes. Megbeszéltük, hogy hamarosan elmegyek a cuccaimért, hogy minél hamarabb lezárjunk mindent.
Vége.