Megint itt a vég.
Megint nekem esett, N. féltékenységi rohama elvitte az éjszakát. Megint akkor, mikor együtt voltunk a kislányommal.
Féltem, és féltettem a kislányom, Hogy valami olyasmit tesz ami visszafordíthatatlan. Rettegtem is. Mert N. olyanokat kezdett el beszélni, amiket az ember nem mond.
Például, tudok-e nélküle élni, és tudnék-e a kislányom nélkül élni… mert mi van ha történik vele valami… és mi az hogy őt becézed, engem meg nem… és ahogy néztem a fenekét, akár meg is dughattam volna… de volt ennél cifrább is. És hogy ő gyereket akar, mert mi az hogy nekem van, neki meg nincs és nem fogja ő pesztrálni más gyerekét, mikor neki nincs. Menjek a fenébe, nem fogom az ő életét teljesen tönkre tenni. Keres ő magának mást… Nehezen követtem, mert nagyon álmos voltam és fáradt.
Alig vártam, hogy megnyugodjon és elteljen az éjszaka, hogy szabaduljak. El innen, zakatolt fejemben a gondolat.
EL INNEN MINÉL ELŐBB – EL INNEN!!!!!!!!
