Problémák és megoldások
Este zuhi után beszélgettünk. Elmondtam neki miért vagyok szomorú. Mindent. Természetesen nem késlekedett a válasz. Szokott módján keményen visszavágott és besértődött. Kértem, hogy ne ez legyen az eljárás, hanem beszéljük meg, de ő csak azt hajtogatta, mehetek albérletbe, úgy is azt akarom. Nem, nem azt akarom, hanem javítani szeretnék az életünkön, hogy mindketten jól érezzük magunkat. A teljes pályás letámadást s kontrollt nem bírom elviselni. Besértődött és kummogás volt eztán.
Kislányomról, arról, hogy mennyire keveset tudok vele lenni mostanában és hogy mennyire hiányzik, csak én beszéltem, ő ezt a témát egy szóval sem említette. Pedig szerintem a fő problémája ez volt. Nem tűr maga körül úgymond riválist, semmilyen szinten sem. Pedig a lányom nem rivális, hogy is lenne az.
Totál tanácstalan vagyok. Próbálom jobbá, élhetőbbé tenni életünket, de folyton falba, merev elutasításba van részem. Vissza menni a “Táncsics börtönébe” nem akarok, ha más mód még létezik.
Egyre többször érzem azt, legszívesebben a volt családomhoz mennék vissza, hogy együtt élhessek a kislányommal, látni a tiszta, gyermeki arcát minden reggel, ahogy megébred és boldog…
