Nem ment simán
Meg volt a hétvége nagyobb trauma nélkül, de nem ment simán természetesen.
Kislányom a parkolóban két autó közt ment épp s mivel nem előre nézett, hanem az N-nek beszélt hátrafelé, bekoppantotta a fejét egy visszapillantó tükörbe. Nagyot szólt, oda ugrottam, megöleltem és megpuszilgattam apai, gyógypuszikkal a koppanás helyét. Úgy szorította a nyakam, egyszerűen nem akarta elengedni. Kérdeztem minden rendben? Csak a fejét rázta és kicsordult némi könny is… Aztán megnyugodott, akkor már látszott a helye, rendesen neki ment a tükörnek. Ekkor már N- közölte, hogy ő nem megy sehova- miért? – mert őrá itt nincs szükség… régi nóta, felkaptam a vizet és mondtam, ha összekaptad magad utánnunk jössz… de nem is muszály, amig el nem mondod, mi a baj. Persze én jól tudtam, de tőle akartam hallani. Nem válaszolt. Bementünk lányommal vásárolni az üzletbe. Később megbékélve jött velünk N. Aztán este elbeszélgettem vele. Hogy az ilyen akciók, féltékenységi jelenetek arra vallanak, hogy hiába a sok “tanulás” éppen ott tartunk, mint fél évvel ezelőtt… szó-szót követett és kialakítottunk egy kompromisszumot… végül is az volt a baja, hogy előtte ő is beverte a lábát kiszáláskor a kocsiszekrénybe, de akkor én nem részesítettem gyógyító pusziban sérülését…
De bennem van erősen a félsz… azt gondolom, nem lépett e téren előre semmit N. Nagyfokú önuralommal tartja kordában féltékenységi rohamait, de vannak pillanatok, mikor nem bírja… aztán később, illetve azonnal megbánja s retteg a következményeitől…
Gondoltam rá, hogy másképp fogom kezelni a dolgot… erősítem benne az ellenkezőjét, hogy fontos és szeretem…
Azé döbbenet, hogy ugyan azt a bánásmódot várja el, mint amit a kislányomnak adok… van közöttük húsz év korkülönbség… tényleg nem nőtt fel… érzelmileg gyerek… mit lehet csinálni…
Mit is csinálhatnék vele…
