Messze még a vég…
Lassan összekapom magam. Szomorú hogy ennyi munka és idő elteltével is az embernek azért kell örülnie, hogy lyuk van a seggén. Mert ha egy kicsi ember -minden téren- oda kerül ahova nem való és ha ehhez természetesen nincs meg a kellő inteligenciája és agya akkor szörnyen tud ártani környezetének és mindenkinek aki egyazon projecten munkálkodik ill. munkálkodna a siker érdekében. De a kicsiembert ez sem érdekli, képes önös piti érdekeinek alárendelni a nagy ügyet. Igaz, erre is megvan a módszere, hogy az esetleges kudarcok felelőségét áthárítsa környezetére. Hát ebben élek. Ebben a közegben. És igaza van az angoltanáromnak ha nem is olyan direkten de valamilyen szempontból mindig és mindenki iritgy rám. Mert én vagyok Én, tudtam az lenni aki akartam lenni, ők pedig lettek azok akiket elvártak tőlük. Úgy hogy felülemelkedem e kicsinyes és primitív életérzésükön és nagyvonalúan megbocsátok nekik és megyek tovább az utamon. Ennyi. Nem tehetem meg, hogy ilyen primitív hülyeségek hátráltassanak a beteljesülésemben. Tovább kell mennem és fejlődni rendületlenül. Messze még a vég…. assszem…
“Nem az az igazi barát, aki szenvedéseink közepette szánalommal fordul felénk, hanem aki irigység nélkül tudja szemlélni boldogságunkat.” (Gustave Thibon)
